„Krisztus, a mindenség királya” – így jelöli a liturgia az egyházi év végén Krisztus Király ünnepét, hogy már ezzel is jelezze: ez nem földi királyság.

Pilátus előtt Jézus megvallja: igen, király, de országa nem e világból való. A keresztre szegezett tábla (INRI): „Názáreti Jézus, a zsidók királya”, inkább gúnyolódás. A magát Messiásnak valló Názáretit a császár ellen lázadó prófétának bélyegezték így, hogy a habozó helytartót a halálos ítélet kimondására ösztönözzék.

E király trónja a kereszt, és töviskoronát visel. A keresztről uralkodik. „Regnavit a ligno Deus”, ahogy az ősi himnusz énekli. Nem száll le a bitófáról, hogy gúnyolódóit elnémítsa. Nem uralkodni jött, hanem szolgálni, hogy beteljesítse az izajási jövendölést Isten szenvedő szolgájáról, hogy szeretetből életét adja mindenkiért, barátaiért és ellenségeiért. Jézus az Isten országát hirdette, amely vele jött el. Ő maga az Isten országa, hirdette Órigenész egyházatya. Isten országa, amelyet itt, a földön képviselt, nem egy népet, egy országot jelöl, hanem Isten uralmát, olyan szellemi valóságot, amely igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben. Isten országa szellemi valóság, bennünk van, s a kegyelmi élettel bontakozik ki.

Ha hiszünk Krisztus királyságában, átengedjük neki szívünket, hogy ő uralkodjék életünkön, hogy általunk árassza békéjét és jóságát a világra. Krisztus király a keresztről uralkodik, szelíd és alázatos szívű: magához vonzza a szíveket, mindenkinek felkínálja az üdvösséget. Nem kényszerít, hanem csak hív, hogy szabad döntéssel csatlakozzunk hozzá, zászlaja alá sorakozzunk, hogy a szellem fegyvereivel küzdve legyőzzük a gonoszt, Lucifer táborát.

Nem erőszakos hódítás ez, a személyek szabadságát tiszteljük, még ha téves úton járnak is, ám a tévedés ellen harcolunk, a jó szándékú keresőkkel, a nem hívőkkel párbeszédet folytatunk, de küzdünk az ateizmus ellen. Elfogadva a torz vallásosságunk elleni kritikákat, mindenekelőtt a bennünk rejtőző ateizmust vagy hamis istenképet igyekszünk legyőzni a kegyelem segítségével, mert a jó és a rossz, a hit és a hitetlenség határvonala a saját szívünkön keresztül húzódik.

Mivel a Fiú megalázta magát, engedelmes lett a kereszthalálig, az Atya felmagasztalta, megdicsőítette, és a Feltámadottat a mindenség urává, királyává tette (Fil 2,7– 11). Mindent a lába alá vetett. „Addig kell uralkodnia, míg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó ellenségét, a halált is megsemmisíti. (…) Mikor pedig majd minden alája lesz rendelve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki. Akkor Isten lesz minden mindenben.” (1Kor 15,24–28).

Általános emberi tulajdonság, hogy a bántalmak nyomán harag költözik szívünkbe. Ezzel válaszolunk a sérelemre, a minket ért igazságtalanság számos megnyilatkozására. Az is megtörténik, hogy a harag mérgét beteges érzékenységünk termeli ki és még a jogos bírálatra is haraggal, válaszolunk. Mivel az így keletkező haragnak ösztönös mélységekbe nyúlnak gyökerei, nem könnyű leküzdeni hatalmát. Komoly erőfeszítést igényel, mivel érzelmeink felett nem rendelkezünk teljhatalommal.

Közismert tény, hogy a „Ne ölj!" parancsának megszegésébe gyakran belejátszik a szívünkben felgyűlt harag mérge. Az is nyilvánvaló, hogy az élet elleni bűnök igen változatosak. Nemcsak fegyverrel lehet ölni, hanem káini civilizációnk számos megnyilvánulásával. Vajon nem kell-e gyilkosnak minősítenünk a koncentrációs táborok kiagyalóit és létrehozóit? Vajon nem tapad-e a gyilkosság bűne azok kezéhez, akik embertelen körülmények között kizsákmányolják a munkásokat? Vajon nem gyilkos-e az a társadalom, ahol milliók élnek embertelen nyomorúságban? Vajon nem gyilkos-e sokat emlegetett technikai civilizációnk, amely megfertőzi a földet, a levegőt, a vizeket és az emberi szervezetet?

Sajnos sokkal több a gyilkos, mint azt a bíróságokon megálla­pítják.

Jézus világosan látta mindezt és ezért követelte a szív megtisztítását, a harag, a gyűlölet gyökeres kiirtását. Jól tudta, hogy ezek jelentik azt a veszedelmes rést, ahol a gonosz betörhet életünkbe. Ezt szemlélteti Assisi Szt. Ferenc egyik legendája.

Ferenc testvér társaival együtt a Porciunkula kolostorban imádkozott. Ima közben szentünknek látomása támadt, amelyben az ördögök seregét látta, amint körülvették a kolostort és keresték azt a rést, ahol behatolhatnának falai közé. Mivel azonban a ferences barátok nagy buzgósággal végezték imájukat, az ördögök nem tudtak betörni. Ez csak akkor sikerült egyiküknek, amikor az egyik barát haragra gerjedt valamelyik társa ellen és bosszút forralt szívében. Ennek következtében ő lett az a rés, amelyen át a gonosz besurrant a kolostorba és a haragos barát nyakába csimpaszkodott. Mikor ezt Ferenc testvér észrevette, magához hívatta a haragos barátot és megparancsolta, hogy azonnal béküljön ki társával. Miután ezt megtette és töredelmesen meggyónta bűnét, az ördög kitakarodott a kolostorból.

Ez a tanulságos legenda is figyelmeztet arra a kötelességünkre, hogy a haragot és a bosszút mielőbb ki kell lakoltatni a szívünkből. Nem véletlen, hogy minden szentmisében arra szólít fel mindnyájunkat Egyházanyánk, hogy engesztelődjünk, béküljünk ki egymással. A haragos, a gyűlölködő szív nem lehet otthona a béke fejedelmének. Nem szabad tehát elengednünk fülünk mellett Jézus intelmét: Légy békülékeny, amíg úton vagy! Végzetes magatartás, amikor valaki még halálos ágyán sem akar megbocsátani, kiengesztelődni felebarátjával. Vajon mit remélhet az, aki gyűlölködő lélekkel indul a halálba? Ezért kell még útközben, tehát életünk során békét teremtenünk.

Nagy Szent Gergely beszéli el, hogy Szent Benedek szigorú szabályokat készített rendtársai számára. Ezeket ő tartotta

be a legpontosabban. Évente csak egyszer hagyta el a kolostort, hogy meglátogassa Skolasztika nevű nővérét. Együtt étkeztek ilyenkor, és lelki dolgokról beszélgettek. Úgy elmerültek a társalgásban, hogy észre se vették az est beköszöntését. Ennek láttán Skolasztika arra kérte bátyját, hogy ne menjen haza, hanem töltse az ő kolostorukban az éjszakát. Ki tudja, találkoznak-e még valaha. Benedek erről hallani sem akart és a kolostor szabályzatára hivatkozott. Mindez igen bántotta Skolasztikát és arcát kezébe temetve imádkozni kezdett. És mi történt? Hirtelen vihar kerekedett, villámlott az ég. Ilyen ítéletidőben gondolni sem lehetett a távozásra. Benedek sejtette, hogy testvére imádkozta, ki ezt a vihar. Emiatt szemrehányást is tett neki. Ő azonban így válaszolt: Te nem hallgattad meg kérésemet, de Isten teljesítette, amit tőle kértem. A történet azzal fejeződik be, hogy Skolasztika még az éjjel meghalt. Benedek pedig megértette: Addig kell jót tennünk, gyakorolni a szeretetet, amíg úton vagyunk, tehát amíg élünk. Ennek egyik fontos megnyilatkozása: Kiengesztelődés haragosainkkal.

A megbocsátás mindig a szív irgalmáról tanúskodik. Ezzel komoly változást eszközölhetünk haragosunk magatartásában. Közismert tény, hogy a büntetés, a szigorú ítélet, a börtönélet ritkán téríti jó útra a bűnözőket. Ha valami esélye van egy ember megváltoztatásának, az csakis a szeretet lehet. Vajon mi térítette meg nagypénteken a jobb latort? Nem a szigorú és megérdemelt büntetés, nem a keresztfa gyötrelme. Hanem micsoda? Az ellenségeiért imádkozó, a gyilkosainak is megbocsátó Jézus szeretete. Mindenkori keresztény feladat ezzel az életmentő, üdvözítő szeretettel fordulni a gyűlölködő világhoz.