A második században élt egy pogány bölcselő, Celsus. Tagadta az ószövetségi jövendöléseket, a csodákat, s különösen gúnyolta Krisztus személyét és tanítását. Egyszer egy gyönyörű mozaik Golgotát látott. Erre azt mondta: "Nagyon fucsa Isten az, aki kínjában nyög és panaszkodik, ahelyett, hogy csodával nyilvánítaná ki hatalmát az ellenségek felett, s valóban leszállna a keresztről " - Aztán később hozzátette: úgy látszik, semmit sem értettem meg a kereszténységből.

Jóformán még be sem fejeződőtt a nagyböjt, a bűnbánat és vezeklés ideje, a mai vasárnap olvasmányaiban ismét ilyenekkel találkozunk: "Tartsatok bűnbánatot, és térjetek meg, hogy bűneitek bocsánatot nyerjenek" (ApCsel 3,19).

Szent János leveléből is hasonlót emel ki a liturgia: "Ezeket azért írom, hogy ne kövessetek el bűnt. De ha valaki bűnbe esik, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus. az Igaz. Ő az engesztelő áldozat bűneinkért, nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is".

A feltámadt Mester pedig apostolainak ezt mondta: "Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni JeruzsálemtőI kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek Én meg kiárasztom rátok atyám ígéretét" (Lk 24.46-49).

Visszatérve a II. század Krisztust gyűlőlő Celsusához: Semmit sem értettem meg a kereszténységből. - Aki nem fogadja el, hogy szűkség van Megváltásra, és Krisztus a Megváltó, az valóban nem értette meg a kereszténység lényegét. Aki nem látja világunkban a bűn jelenlétét, s aki nem látja azt, hogy az Egyház a bűnbánat, a megtérés Egyháza, az még nem ismeri az Egyházat.

Weis domonkosrendi szerzetesatyának jelent meg egy könyve: „Élet és lelkiismereti kérdések". Ebben az egyik fejezetnek ezt a címet adta: „A legelfelejtettebb dogma az az hitigazság". Ezt a bűnre értette; sok modern könyvet elolvasott, tanulmányokat, pszichológiai, nevelési könyveket, és nem találta meg bennük ezt a szót: bűn, bűnbánat, holott ez szomorú kísérője az életnek.

Mély igazságot állapított meg az atya ezzel, hiszen belesulykolták a világba, hogy nem bűn a káromkodás, nem bűn az istentagadás, a misemulasztás, a szülök eldobása, a gyilkosság, az abortusz, az eutanázia, a házasságon kívüli szexualitás, a lopás, a rágalom, a becsületsértés. - Mindez nem bűn a modern felfogás szerint, legfeljebb „félresikerült cselekvés"! Hová is jutunk így?

1885. szeptember 14-én halt meg a nemes festő, Eduard v. Steinle. Halála előtt két nappal mondta egyik barátjának, látogatójának: „Milyen semmi most minden dicséret, amelyet életemben kaptam Füstté lett minden elismerés, amelyben részesültem Most egyetlen baj van: bűneim, az én végtelen sok bűnöm.

Az Egyház éppen ezt akarja, hogy komolyan vegyük, amit a szentmisében imádkozunk: „Sokszor és sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztássál". Elfeledkezünk arról, hogy a bűn a gondolatokból, a szívből ered.

Jeremiás próféta egyik beszédében kitért a gondolati, a szív bűneire is:Tisztítsd meg a rossztól szívedet, hogy megszabadulj! Meddig tartózkodnak még bensődben gonosz gondolataid?"

Az Üdvözítő is szólt erről: „A szívbál származnak a rossz gondolatok, gyilkosságok. házasságtörések, erköicstelenségek, lopások, hamis tanúskodás, káromkodások Ezek teszik tisztátalanná az embert" Nem lehetünk romlott szívű, mocskos szájú emberek.

Az úr rokona, Szent Jakab úja levelében: "Nyelvünkkel áldjuk az Istent és az Atyát, és azzal átkozzuk az embereket, akiket Isten a saját képére teremtett. Egyazon szájból ered az áldás és az átok. Testvéreim, ennek nem kellene így lennie" És ugyancsak ő mondja: "Ha valaki a szavában nem hibázik, az tökéletes ember, s az ilyen féken tudja tartani egész testét is"

A gonosz gondolatokat, beszédet pedig legtöbbbször követik a gonosz cselekedetek.

Sokszor egy életen át kíséri az embert az elmulasztott lehetőségek emléke. Tanulhattam volna. Felelőtlen kapcsolatok. Hány ember lelkiismeretét furdalta, hogy rosszul bánt másokkal. S meg kell említenünk a szülők sok-sok mulasztását, amikor gyermekeiket nem nevelték Isten ismeretére és szeretetére. Egy idős anya mondta: Soha nem tudom jóvátenni, hogy elmulasztottam gyermekeim vallásos nevelését".

Egy pap bácsi szellemes tanítására emlékezett víssza egyik tanítványa. Amikor az első szentgyónásra való felkészítéskor azt kérdezte a pap bácsi

- Mi történik a szentgyónásban?- A szentgyónásban Isten megbocsátja bűneinket.

Az atya itt megállt: Gyerekek, álljunk csak meg! Isten megbocsátja bűneinket: "Ha" Ha megbánjuk azokat.

A volt tanítvány úgy mondta el ezt az esetet, hogy egész életén át, minden szentgyónása alkalmával eszébe jutott ez a "ha". És mindig hálával gondolt a papjára.

Nemcsak a nagyböjt szent idejét határozza meg a bűnbánat szelleme, hanem a húsvéti ragyogásban is az irgalmas Jézussal találkozunk. Aki megbocsátja bűneinket, ha megbánjuk, megvalljuk azokat. A húsvéti időben is szól hozzánk a Szentírás szava:

"Térj az Úrhoz és hagyd el bűneidet, könyörögj az úr színe előtt.

Időszerű a Mindenszentek litániájának kérése egész életünkben: "Hogy minket igaz bűnbánatra vezérelj, kérünk Téged hallgass meg minket".

Ámen

Minden esztendőben az újjászülető élet első hírnökei a bimbós barkaágak. Azért vesszük kezünkbe virágvasárnap, Hogy új életünk szerzőjét, Jézust köszöntsük vele. Ezt tettük az elmúlt esztendőben is. Ám azóta elmúlt egy év és a mai napon, a hamuvá égetett barkák porával keresztet rajzol homlokunkra az egyház.

Emlékezz, ember, hogy por vagy és porrá leszel. Ezzel olyan valamire emlékeztet, amire nem szívesen emlékezünk. Helytelen lenne azonban struccpolitikát folytatnunk és szemet húnyni a valóság előtt. A földi élet számtalan értéke a mulandóság jegyét hordozza homlokán. Mikor egyházunk erre figyelmeztet, korántsem akarja kioltani életkedvünket. Inkább az a szándék vezérli, hogy felhívja figyelmünket a maradandó, igazi értékekre. A por és hamu függönye mögött olyan kincsek rejtőznek, amelyek fölött az „örök élet csillaga ragyog." (Juhász Gyula)

Karácsony és húsvét ünnepe előtt boldog ünnepeket kívánunk egymásnak. Eddig azonban sohasem hallottam, hogy valaki boldog nagyböjtöt kívánt volna felebarátjának. Ha most mégis ezt teszem, ne csóváljátok fejeteket, hanem hallgassátok meg türelemmel kívánságom indítékát. E kívánság hallatára joggal vetődik fel a kérdés: hogyan lehet a vezeklés, böjt, imádság, keresztútjárás időszakát boldognak nevezni? Furcsa kívánságom védelmében hadd hivatkozzam Jézus szavaira, aki azt mondta Mikor böjtöltök ne legyetek szomorúak, mint a képmutatók. Keserves arccal böjtölnek, hogy meglássák rajtuk... Ezt úgy is fogalmazhatnánk, hogy Isten a jókedvű adakozókat kedveli. A keresztény ember önmegtagadása, lemondása nem örömtiprás. Isten nem irigyli tőlünk a földi javakat. Nincs annyi cigaretta a trafikokban, cukorka vagy sütemény az édességboltokban, nincs annyi húsféleség a hentesüzletekben, nincs annyi szép ruha az áruházakban, amely elegendő lenne Isten számára, hogy megbizonyítsa adakozó szeretetét. Ha mégis azt kívánja, hogy olykor lemondjunk bizonyos javakról és élvezetekről, ezzel minket is rá akar vezetni az adakozás örömére. Igazi gazdagságunkat nem azzal mutatjuk meg, hogy kérünk és fogyasztunk, hanem hogy adakozunk. Ennek az adakozó lelkületnek gyakorlótere különösképpen a nagyböjt ideje. Lemondásaink, önmegtagadásaink nyomán találunk rá azokra a lelki értékekre, amelyek boldoggá teszik nagyböjtünket.

A szentgyónás alkalmával legtöbbször valami imádságot kapunk elégtételül. S történik mindez azért, mert gyarló természetünk számára az imádság is vezeklésnek, tehernek számít. Bezzeg milyen szívesen beszélgetünk az emberekkel! Amikor tehát a buzgó imádságra akar rávezetni egyházunk, az a cél lebeg előtte, hogy az Istennel való társalgásban örömünket találjuk. Necsak mi beszéljünk, hanem engedjük Istent is szóhoz jutni. Ha csendben maradunk, akkor majd meghalljuk Isten szavát. Ha kitessékeljük életünkből a sok haszontalan beszédet, akkor majd megszólal az Isten és nemes örömök mézét pergeti szívünkre. Mily öröm kiváló emberekkel, tudósokkal, művészekkel, szentekkel társalognunk! Mily boldogság a gyermeknek édesanyja becézése és az anyának gyermeke első gügyögése! Kisfiamat, mondotta egy anyuka, lefekvés előtt átöleltem és kifelé vittem a szobából. Miután ágyába tettem, le akartam oltani a villanyt. Ekkor kisfiam fölkiáltott: ne menj el, édesanyám! Visszamentem és megkérdeztem: miért ne menjek el? Mert én olyan szegény vagyok, ha te nem vagy mellettem...

Az imádságban minket is átölel az Isten. Milyen szegények vagyunk nélküle, mily gazdagok az Ő karjaiban. Ezért boldog nagyböjtünk lesz, ha buzgó imádsággal fordulunk Istenünk felé.

IX. Pius pápasága alatt történt. Egy gazdag francia hölgy Rómában töltötte a farsangot. Farsang végén kihallgatáson jelent meg a pápánál. Arra kérte, hogy a szentatya kezéből hamvazkodhasson. A pápa, aki értesült a hölgy könnyelmű mulatozásairól, félig tréfásan, félig komolyan így válaszolt a kérésre: Jobban tenné, ha Nápolyba utazna hamvazkodni. Úgy hallom, ismét működik a Vezúv, és ott annyi hamu hullana a fejére, amennyi önt megilleti ... Nos, a mai napon mindannyian egyforma mennyiséget kapunk a hamuból, de nem biztos, hogy nem többre lenne szügségünk. Mindig megdöbbenve hallom és tapasztalom az emberek érzékenységét, a legkissebb bírálatot is sértődötten fogadnak sokan. Mindenki kultúr embernek tartja magát, most divatos az európai unóra hivatkozni, de olyan alpvető és semmibe nem kerülő tettet sem tesznek meg, hogy hamvazószerdán ne legyen hús a közétkeztetésben, vagy a nagyböjtben nagyböjti idő van és nem farsang, meg kell tudni különböztetni a vasárnapot a hétköznaptól. Ne sértődjön meg senki ha azokat akik a naptárt nem ismerik nem tartjuk kultúr embernek. Hiszen tőlünk függ, hogy mennyit szerzünk a nagyböjtben a soha el nem hamvadó, lelki értékekből.

Bizonyára megdöbbennétek, ha most bejelenteném: zárjátok be vagy álljátok el az ajtókat, mert egy gyilkos van közöttünk! Egy gondolom, nem kételkednétek benne, mert ilyen vádat nem vehet az ember felelőtlenül a szájára. Ha azonban a gyilkos szó helyett egy másikat mondanék és bejelenteném: köztünk a sátán, az ördög, talán valami gúnyos mosollyal fogadnátok szavaimat. Pedig ezt még inkább hinnetek kellene! Márcsak azért is, mert nem én, hanem az Úr Jézus mondatja velem. A mai evangéliumban hallottuk, hogy öt is felkereste a pusztában és megkísértette. Ha ezt tette az Isten Fiával, még inkább megteszi velünk.

Jól tudom, fölvilágosultnak nevezett korunkban a keresztény hivőnek is nehézséget jelent elfogadni a tételt, hogy ahol Isten megjelenik, ott nem hiányzik a gonosz lélek sem. Minél jobban szereti valaki Istent, annál inkább magára vonja Isten ellenségének gyűlöletét. Sokan jobban hisznek a csillagjóslásban, horoszkópban, kártyavetésben, mint a gonosz lélek ármánykodásában. Sokan egy túlhaladott világkép maradványának, a rosszat megszemélyesítő költői képnek tartják az ördögöt. Tagadhatatlan, hogy a gonosz lélekkel kapcsolatban voltak és vannak hamis elképzelések. Valóban nem olyan ő, ahogy az emberi képzelet megfestette. Nincs szarva, se farka, nem tart vasvillát a kezében és legtöbbször inkább vonzó, mint visszataszító külsővel rendelkezik. Igaza van a nagy orosz írónak, Dosztojevszkijnek: „Ki az ördög? Jó modorú élősdi, aki végigjárja a régi ismerőseit, akik szívesen fogadják elviselhető jelleme miatt és azért is, mert egészen rendes ember s nem kell szégyenkezni miatta asztalunknál..." Az is jellemző tulajdonsága, hogy sok mindenben utánozni törekszik az Istent. Mindenekelőtt abban, hogy az emberek közreműködésével fejti ki romboló tevékenységét. Isten az üdvösség munkájába, a gonosz lélek pedig a kárhozat előkészítésébe igyekszik bevonni az embereket. Igazi ereje nem a beszédben, hanem a cselekvésben rejlik.

A vonaton együtt utazott egy pap meg egy katonatiszt. Hamarosan vallási kérdésekről kezdtek beszélgetni. A katona nem hitt Istenben és gúnyolódni kezdett a vallás fölött. Többek között kijelentette: okos és művelt ember nem lehet vallásos. Ha azonban lenne egy buta fiam, papnak adnám... A lelkiatya nem maradt adós a válasszal. Csak ennyit mondott: mily szerencse, hogy az ön édesapja nem így gondolkozott!

Egy jámbor remetéről olvasom, hogy fölkereste idősebb társát az egyiptomi sivatagban. Így panaszkodott neki: atyám, nem tudom miért, de rengeteg tisztátalan vágy és gondolat ostromolja lelkemet. Attól félek, hogy egy napon magam is beleegyezem. Az idős remete megértően nézett ifjabb társára és kivezette a szabadba. Ott így szólt hozzá: nyújtsd ki a kezed és fogd meg a szelet! Ó atyám, ezt senki sem tudja megtenni. Látod testvérem, ugyanígy vagyunk a tisztátalan gondolatokkal és képzeletekkel is. Hogy ostromoljanak, ezt nem tudjuk megakadályozni. Azt azonban igen, hogy akaratunk, beleegyezésünk kapuján lelkünk szentélyébe lépjenek.. .

A sátáni kísértések egyike, amellyel Jézus is megkísértette: tedd, hogy a kövek kenyérré változzanak! Napjainkban is bűvös szó tartja igézetben az emberiséget: gazdagság, egyre növekvő életszínvonal. Sokan ettől várják az élet problémáinak megoldását. Hogy ez mennyire dőre ábránd, azt a tények bizonyítják. A növekvő élvezetvággyal karöltve jár az erkölcsi lezüllés. Mert miért bűnözik, ha bűnözik a legtöbb fiatalkorú ? Pénzt akar szerezni, amelyen szerinte minden megvásárolható. Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy maradjunk csak szegények és ne törekedjünk egyre nagyobb anyagi jólétre. Ennek azonban csak akkor lesz életszépítő eredménye, ha párosul lelki életünk fölemelésével. Ezzel kapcsolatban hadd idézzem Prohászka püspök gondolatát: „A szép élet, tiszta erkölcs, harmonikus élet, ez az igazi remekmű. Azért az úristen a szobrokat, a képeket lenn hagyja, de az ég múzeumába a szép lelkeket viszi át. Mert a márványremekből meszet égethetnek, a képből rongy lehet, de a lélek, amely az Úristen képére alakult, maradandó, örök emlék lesz." A nagyböjti szent időben fokozott buzgósággal mi is ezen fáradozzunk!

A tilos fáról való evés azt a valóságot jelképezi, hogy az ember belekostólt a nem istengyermeki életbe, a „szárnyak nélküli" életformába. A gyermeki viszony helyett riválisa lett az úrnak. Ez az emberiség ősbűne: végleges döntéssel azt választotta, hogy „visszamegy halnak", eldobva az isten­gyermeki életerő szárnyait.

Nem tudva és akarva vétett a csecsemő, hanem az a bűne - pontosabban bűnös állapota -, hogy nem istengyermeknek született, képtelen életvezetésével a menny felé szárnyalni: életével csak úrnak, nem Atyának tudja nevezni Istenét. A velünk született bűn olyasféle, mint ha a madár szárnyak helyett uszonyokkal születne az ember.

„Bűn lépett a világba, és következményeként a halál." Itt nem csupán a test haláláról van szó, hanem arról, hogy a csecsemő mintegy halott annak az életformának számára, amit Isten szánt neki: az istengyermekségre. Ez vonja magával a testi halált is. Mert Isten gyermeke nem halhat meg, de csak embernek lenni, halandó állapot. Így is mondhatjuk: az újszülött halott a menny számára. A keresztség támasztja fel új életre. Isteni életerőt olt belé - ez a szentté tevő kegyelem -, hogy képes legyen, ha akar, szárnyalni a Szentháromság boldog közösségének élete, világa felé. A testi halált nem kerülhetjük el, mert elesettségünk nyoma a keresztség ellenére is megmarad, de halálunk kezdete a boldog feltámadásnak és örök életnek.

A gyermek embernek születik, de a szó valódi értelmében csak úgy válik belőle ember, ha erre megtanítják. A kereszt­ségben istengyermekké lesz a csecsemő, de erre az életformára is tanítani kell. Ez természetszerűen elsősorban a szülők feladata. Imára, isten- és emberszeretetre kell oktatniok és nevelniük azt, aki már nemcsak az ő gyermekük, hanem a mennyei Atyáé is.

Ennek a kereszténnyé nevelésnek lényege, hogy az ádámi, önistenítő magatartásból kivezetik a gyermeket, és megtanítják a szeretet életformájára. Szülők, nagyszülők ne vállalják a bibliai kígyó szerepét! Kényeztetéssel ne neveljék bele a kicsinyekbe, hogy ők az isten, a család és a világ közepe, aki azt teszi, amit akar, akinek nem kell tekintettel lennie senkire és semmire !

Az evangélium tanítás alapján: vezessék rá arra, hogy képességei nem arra vannak, hogy önző önmagát szolgálja velük (első kísértés); hogy ne akarjon minden áron „sztár" lenni, mert ez istenkísértés (második kísértés); hogy a pénz- és hatalomvágy meg ne szédítse (harmadik kísértés), mert ezzel rabja lenne a Gonoszságnak.

Az Egyház hitének kialakulásához szükség volt arra, hogy Jézus igazolja küldetését és istenfiúságát. Ezt szolgálták csodái, jövendölései és végül feltámadása. Jézus földi életében az Atya is adott természetfölötti jeleket, ilyen volt a színeváltozás is. A három apostol hallja az Atya bizonyító szavait, de Mózes és Illés jelenléte is arról tanúskodik, hogy Jézust az egész ószövetség igazolja.

A felhő jelképezi Isten jelenlétét és azt a titkot, amely Jézust kö­rülveszi. Ő Isten világához is tartozik, nemcsak a mienkhez.

Mert mi történik?

Krisztus, a kiválasztott tanítványaival felment egy magas hegyre, maga az eset azt jelentheti, számunkra, hogy aki Istennel akar találkozni, annak ki kell lépnie, ki kell emelkednie a megszokott világból. Ott színében elváltozott, azaz az emberi külseje, isteni dicsőségét öltötte magára.

Az a belső ragyogás, amely körülölelte őt és apostolait, egy másik világra mutat, amelyben helye van a múltnak - Mózes és Illés jelenléte - a jelennek, a test és vér tanítványok, mind a jövendő Húsvétra mutat, ennek a fénynek mi is részesei vagyunk. A megtapasztalt istenélmény boldogsága adja Péter ajkára a már-már révült örömteli szavakat: „ Uram, jó nekünk itt lennünk! "A fényes felhő, az Atya szózata szinte megdöbbentően hirdeti, hogy milyen közel van Isten az emberhez. A hegyről lejövet ismét visszalépnek a hétköznapokba, de egy istenélménnyel gazdagabban,

A mi életünkben sokszor fájóan együtt van az árnyék a fénnyel. A föld termése vagyunk, de az Isten adta lélek az égi örömök felé húz. A vágy boldogító ígérete, és a valóság, a jelen bűne-baja, ez a kettősség kínozza az embert. De az ember ettől ember.

Menjünk vissza az elejére. Ha találkozni akarsz az Istennel, el kell rúgni a poros rögeket. A tekinteteddel együtt emeld fel a szívedet, az imádságban a krisztusi szeretetben, amely maga is imádság.

Mondd! Láttál már világító szívű embert? Nem feljelentgetőt, magát előtérbe hozni akaró, hazudozó, munkáját nem becsületesen teljesítő, és másokat hibáztató embert. Hanem olyant, akiből sugárzott a béke, a jóság, aki mosolyt tudott csalni az arcokra, nevetőssé tudta tenni a szomorú szemeket? Nem fogod elhinni, de ez a világító szívű ember te vagy. De nem akkor, amikor a fenti bűnöket követed el, hanem akkor, amikor imádkozol, amikor közel engeded magadhoz a mindig téged kereső Krisztust.

Csak egy a baj velünk, s az nagy baj! Tudunk lenni imádkozó ragyogó angyalok az öröm hegyéről lejőve, de gonoszkodó ördögök is.

Pedig csak az kellene, hogy emberek legyünk! Akiken igenis nyomot hagy az imádság élménye, az az élmény, hogy találkoztál Istennel, s ez a megpillantott isteni fény hozza meg szíved színeváltozását.

Nem a gonoszságot keresi a világ, nem a ravaszságra vágyik minden ember, hanem egy kis megértésre, egy biztató szóra, egy verejtéket letörlő kézre, egy együttérző szívre, amely már nemcsak világítani tud, de melegíteni is.

Mert imádkoztál, mert együtt voltál Krisztussal, s tulajdonképpen, ha nem is gondolsz rá, mégis őt viszed az emberek közé.„Uram, taníts meg minket imádkozni!" - kérték Krisztust az apostolok, ő elmondta a Miatyánkot. Kérjük mi is, de mi hozzáteszszük: „Igaz, hogy ideadtad nekünk az ima szavait, add nekünk imádkozó lelkedet is! ".

A jó isten nekünk adta - a Szentlelket - ezért tud a te szíved világítani, ha Istenre hagyatkozol.

Van a lengyeleknek egy megkapóan szép legendájuk a pacsirta teremtéséről:

Mikor az úristen látta, hogy a Paradicsomból kiűzött emberpár milyen keservesen dolgozik, s munka közben milyen szomorú lélekkel horgasztja fejét a földre, kezébe vett egy darabka rögöt, s feldobta a levegőbe, és íme, az Isten kezéből magasba dobott rög tollas kis madárkává változott, az első pacsirtává, melynek csodálatos csattogása az ég felé emelte a fáradt ember fejét, és azóta is ennek éneke vidámítja, az ég felé emelt tekintete, pedig megszenteli az Istenért élő embert.

Szent Pál apostol és minden nyomdokába lépő igehirdető különös kegyelemnek, kitüntetésnek tartja Krisztus evangéliumának hirdetését. Azt is megjegyzi és ebben mindannyian egyetérthetünk vele, hogy az evangélium egy kimeríthetetlen forráshoz hasonlít. Maga az Üdvözítő figyel­meztet erre a Jákob kútjánál folytatott beszélgetésében.

Jézus fáradtan leül egy Jákobról nevezett kút mellé, tanítványai pedig elmennek a városba ennivalóért. Jön egy szamariai asszony vizet meríteni. Jézus nemcsak megszólítja, de meg is kéri: adj innom! Az aszszony meglepődik, akárcsak a később visszatérő tanítványok.

Vajon mi okozta meglepetésüket? Hát egyszerűen az, hogy Jézus szóba áll egy aszszonnyal, aki ráadásul szamarai. Tudnunk kell, hogy a zsidók a fogságból történt visszatérésük óta meglehetősen rossz viszonyban voltak ezzel a népcsoporttal. Mivel összeházasodtak a pogányokkal, megszakították velük a közösséget. Ezért a szamaritánusok Garizim hegyén külön templomot építettek.

Már az is meglepő, hogy Jézus szóba áll vele. Tettének merészségét még növelte, hogy nem szamariai férfival, hanem egy asszonnyal elegyedett beszédbe. A korabeli zsidóság leértékelte a nőt és alkalmatlannak tartotta minden vallási igazság megértésére. Természetesen Jézus nem csatlakozott ehhez a véleményhez. Ő nem tesz különbséget férfi és nő között vallási vonatkozásban. Isten nem veti meg teremtményeit, mindenkivel szóba áll. Nincs tehát igazuk azoknak, akik azt mondják: Istennek csak két szava van az emberhez: egy életre szólító és egy halálba küldő. Ezenkívül nem szól hozzánk és nem törődik velünk. Mindez persze szöges ellentétben áll a keresztény felfogással. Hiszen Jézus küldetése, fáradságos tanító tevékenysége arról tanúskodik, hogy Istennek nagyon is sok mondanivalója van az ember számára. A mi Istenünk nem néma, hanem beszédes Isten.

Köztudomású, hogy a keleti világban, a sivatagos pusztaságokban különösen nagy értéke van a víznek. Ezért olvashatjuk egy arab mondásban a következő gondolatot: Nagy rosszat tesz az, aki kirabolja embertársát és ezzel nyomorba taszítja. Még nagyobb a bűne annak, aki erőszakosan kioltja egy másik ember életét. Ám a legnagyobb gaztettet az követi el, aki fölfedez a sivatagban egy forrást és ezt titokban tartja, nem árulja el senkinek.

Amint ez a mai evangéliumból kiderül, Jézus nem így cselekedett. A vizet merítő asszonynak fölfedi kilétét. Olyan forrás ő, amelyből örök életre szökellő víz fakad. A régi világban elterjedt szokás volt, hogy háborús időkben megmérgezték a ku­takat. Sajnos valami hasonló napjainkban is megtörténik. Egyre jobban fertőződnek, szennyeződnek vizeink, apadnak kútjaink és hiánycikk lesz a jó ivóvíz.

Ám, nemcsak a testi életünkhöz szükséges vizek fertőződnek és fogyatkoznak, hanem szellemi életünk forrásai is. Ezzel szemben Jézus tanítása tiszta forrás minden idők embere számára. Éltető vizét csak azok élvezhetik, akik elindulnak feléje, merítenek és isznak vizéből. Ennek persze komoly ára van, amit hitnek nevezünk. Az emberek oly sok mindennel megpróbálkoznak, hogy a saját erejük, eszük segítségével boldoguljanak. Találnak is értékes forrásokra, de ezek vizeelőbb-utóbb elapad és nem oltja el szomjúságunkat.

Hát akkor miért vonakodnak mégis elindulni igen sokan Jézus felé? Miért nem sietnek az evangélium tiszta forrásához? Mert itt le kell térdelni, itt meg kell hajolni; hogy ihassunk belőle. S ez a letérdelés, ez a meghajlás nehezére esik a gőgös embernek. Ezzel szemben boldog az, aki Rosanov .orosz "íróval vallhatja: Le tudnék mondani a tehetségről, az irodalomról és saját énem jövőjéről. Az elismerés és a hírnév sem vonzanak. Hogy le tudnék-e mondani a boldogságról és egészségről? Nem tudom. -Ám, sohase tudnék lemondani az Istenről. Isten- az, aki a legjobban melegít."

Az Úr Jézus nemcsak: azt árulja el a szamariai asszonynak, hogy Ő az új élet forrása, hanem eligazítást ad arra vonatkozóan is: miként ihatunk ennek a forrásnak vizéből? Az ember értelmével, tudományával kitárul a világ felé és magáévá teszi értékeit. Szeretetével magához öleli -az embereket és így emelkedik ki a magány szegénységéből. Ám az embernek mindez nem elég. Boldogok, teljes értékes emberek csak -akkor leszünk, ha az imádás által istenbe ölelkezünk. Az imádság, az imádás nincs helyhez és időhöz -kötve, -figyelmezteti Jézus a szamariai asszonyt és minket is. Lélekben és igazságban imádni Istent annyit jelent, mint egész életünket életünk forrásának irányába, mennyei Atyánk. felé fordítani. Mennyi minden egyesíti vagy egyesítheti az embereket! Össze, hozza őket a szórakozás egy színházteremben vagy sportpályán. Összehozza az. embereket a közös érdek, egy jogos harc, egy igazságos küz­delem. Összehozza őket sajnos a gyűlölet is, a kapzsiság, a hatalom akarása. Ám a legértékesebb közösség mindig az lesz, amelyet Isten szeretete és imádása kovácsol egységbe. Ez nem irányul senki ellen sem, ez a legtisztább emberi csoportosulás. Találkozni az imádásban, megfogni az Isten felé, a szeretet felé nyúló kezeket. Nem véletlen, hogy az Úr Jézus is ilyen imádó, imádkozó közösségnek szánta egyházát. Olyan emberek gyülekezetének, akiket nem az érdek, az élvezet, a bűn -egyesít, hanem az igazság és a. szeretet. Olyan család legyünk, akik az Atya szerető imádásában találunk. Krisztusra.-és általa minden embertestvérünkre. -

Tévedés lenne tehát azt gondolnunk, hogy a Jákob kútjánál folytatott beszélgetés befejeződött. Tévedés lenne azt hinnünk, hogy Jákob kútját betemette a sivatag homokja. A kút ma is megvan, a beszélgetés ma is folytatódik. Egyházunk őrzi ezt a kutat, ő kínálja az örök élet vizeit. Aki elfogadja a meghívást, nem fogja megbánni. Ajkunk, szívünk 'énekelni fog és minden nemes szomjúságunk elmúlik.

Ha tégedet szeret

a-szív; Uram, békéjét mi zavarja? Mindenbenk csak- te szent végzésedet, s nem önmagát akarja.

A földön, vagy a mennyben lehet e nagyobb boldogság, mint a szív nyugalma, ha téged szeretet.

Gyümölcsolto Boldogasszony

Hogyha Jézus élete József és Mária szerelmének gyümölcse lett volna, csupán emberi élet lenne. Kétségtelen, ezt az emberi gyümölcsöt Isten adoptálhatta volna, de ebben az esetben is csak egy Isten fiává lett embert ünnepelhetnénk. Márpedig a titok, amit a Szentírás és a hit megvall éppen az, hogy Isten saját egyszülött Fia lett emberré a megtestesülés által. Jézus az örök Atya ingyenes ajándéka, benne Isten az egyszülött Fiát adta nekünk. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe Szűz Mária válasza az isteni megszólításra.

Nagyböjt 4.-vasárnap A év

Mikor Jézus meggyógyítja a vakonszületettet, akkor nem csupán egy csodát tesz a sok közül, hanem ennek a csodának mély jelentése is van. Ezért is tárgyalja oly hosszan ezt az eseményt János evangélista.

Maga a vakság utal az emberiség vakságára, amely sokáig sötétségben járt, várta a Messiást, aki kivezeti őt a sötétségből a világosságra. De nemcsak az emberiség járt sötétségben az Ószövetség idején, hanem minden egyes ember. S ez még ma is így van. Mert hiszen hányan és hányan tengetik éltüket céltalanul, mert úgy érzik, hogy olyan ez az élet mint egy sötét barlang, melyet néhányszor én is megtapasztaltam. A Bükkben van ugyanis néhány barlang, melyről csak a Bükköt jól ismerők tudják, hogy merre van. Egy alkalommal én is bemásztam egy ilyen barlangba. Néhányszor hason kellett csúszni egyetlen egy szál zseblámpa fényénél. Amikor már elég mélyen bent voltunk egy nagyobbfajta üregben pihentünk meg. Akkor megkísértett a gondolat. Mi lenne, ha most zseblámpánkból hirtelen kiégne az égő, és koromsötétség borulna ránk. Ki tudná merre kell kimenni ebben a koromsötétségben? Óhatatlanul is beleborzongtam a gondolatba, hogy ez megtörténhet.

Sok ember élete ilyen, nekivág az élet sötét rejtelmeinek anélkül, hogy a legcsekélyebb fényforrás rendelkezésére állna. Ilyenkor értelmetlenül mered az élet sötét éjszakája ez ember elé, s óhatatlanul felmerül a kérdés: mi értelme van az egésznek? Ha valóban ilyen sötét és értelmetlen lenne életünk, akkor az egész élővilágból az ember lenne a legnyomorultabb lény, mert értemével látja létének teljes értelmetlenségét.

De nem ilyen sötét az élet, mert Krisztus, a világ világossága minden ember számára felragyogott. S ezt a felragyogást gyönyörűen szemlélteti a vakonszületett meggyógyításáról szóló történet.

Rögtön azzal kezdődik, hogy az apostolok kérdik Jézust: "Mester, ki vétkezett, ez, vagy szülei, hogy vakon született?" Jézus válasza: "Sem ez, sem szülei. Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei." Vagyis ne azt nézzétek, hogy mi van az ember mögött, hogy mennyi hibával, bűnnel telített, az élete, hanem azt, hogy mi vár az emberre. Mert ha az Isten az igaz bűnbánat láttán elfelejti azt, ami eddig volt, akkor te is felejtsd el, s kezd végre új életet, kezdj tiszta lappal.

Jézus meggyógyítja a vakot. Azt várnánk, hogy mindenki elismerje: nagy csoda történt. De ehelyett azt látjuk, hogy mindenki értetlenkedik, kezdve magán a meggyógyított vakon.

Vannak akik egyenesen támadóállásba helyezkednek: a farizeusok. Nem tudják elfogadni azt, hogy Jézus megtehet ilyet, mert ha elfogadnák, akkor azt is el kellene fogadniuk, hogy Jézus a Messiás. Ehelyett aprólékos vallatásba kezdenek, csakhogy végre valami ésszerű, számukra elfogadható magyarázatot találjanak, s vallatásukkal magát a meggyógyult vakot is majdhogynem a kétségbeesésbe viszik.

Ma is vannak ilyen emberek, akik nem hajlandóak elfogadni Istent, Jézus Krisztust, mert akkor aszerint kellene élniük, amit Isten megkíván tőlük. De nem elég, hogy nem fogadják el, még másokat is igyekeznek eltéríteni tőle. Nem hisznek abban, hogy az ember máról holnapra Isten segítségével szakíthat bűnös életével és új életet kezdhet. Azt szeretnék, ha az ilyen ember egész életére megbélyegzett maradna. Mennyivel egyszerűbb lenne így a világ, amiben lennének igazak és bűnösök, s a kettő között nem volna lehetséges átmenet.

Vannak olyan emberek, akik teljesen közömbösek, mint a meggyógyított vak szülei. Hogyan történt, ki tette? Nem érdekli őket, kérdezzék meg fiukat, ők nem vállalnak semmiért semmi felelősséget, ők nem hallottak és nem láttak semmit. Talán az ilyen közömbös emberekből van a legtöbb mai világunkban. Az ilyeneknek akár mellette is összeeshet valaki az utcán nem érdekli, mert, nem őrzője ő testvérének - ahogyan már Káin is mondta a testvérgyilkosság elkövetése után. Az ilyeneknek akár az orruk előtt is megjelenhetne az Isten, ők akkor sem hinnének benne, mert a szürke hétköznapok lapos kényelme többet ér számukra, mint az Istenért vállalt nemes áldozatok sora.

S vannak emberek, akik találkoznak a világ világosságával, aki megvilágosítja életüket. De a felismerés, Jézus Krisztus megismerése nem megy egyik percről a másikra. Mert hiszen a meggyógyított is csak eleinte annyit sejdít, hogy valami próféta lehet Jézus. Lassan-lassan világosodik meg számára, hogy ki ez a Jézus. Bizony, Isten és Jézus megismerése nem könnyű feladat. Pláne akkor nem könnyű, ha csak a saját eszünkre hagyatkozva karjuk megismerni őt. Ehhez segítségül kell kérni az ő kegyelmét, hiszen figyeljük meg: akkor világosodik meg a vakonszületett előtt teljesen, hogy ki Jézus, amikor másodszor találkozik vele és kérdi: "Ki az az Emberfia, Uram, hogy higgyek benne?" S Jézus adja meg a végső választ: "Látod őt, aki veled beszél: ő az!"

Kedves testvérek.

Gondolkozzunk el, hogy ki nekünk Jézus, hogyan állunk hozzá. Ellenségesen, mint a farizeusok, közömbösen, mint a meggyógyított szülei, vagy küzdve a mind tökéletesebb megismerésért, mint a vakonszületett?

Ha pedig úgy találnánk, hogy nem egészen megfelelően viszonyulunk Jézushoz, akkor ne adjuk fel a küzdelmet: nála mindig újrakezdhetünk, anélkül, hogy számon kérné az elhibázott, de annál nagyobb és őszintébb bűnbánattal megbánt múltunkat.

Most a mai vasárnap gondolkozzunk el ezen a hosszú, de annál értékesebb és több kincset rejtő evangéliumi részen, ha hazamegyünk vegyük elő újra ezt a részt és komolyan gondolkozzunk el rajta: én melyik vagyok a három közül és mit kell még tennem?

André Malraux Lázár című regényében leírja az első világháború legborzalmasabb napját, amikor az egymással szemben álló németek és franciák 1916-ban először vetették be a harci gázt. Rettenetes volt a hatás: a természet percek alatt elüszkösödött és elpenészedett, s mindkét fél katonái a fulladás öntudatlanságában vetkőzni kezdtek. A pokoli iszonyatban egyetlen puskalövés sem dördült el, sőt az ellenséges katonák, már akiknek módjukban állt, egymást kezdték menekíteni. A legteljesebb infernális tapasztalat, amely a várakozás szerint tökéletes kiábrándulást kellett volna, hogy eredményezzen, nemcsak a katonákból hozta felszínre a szolidaritást, hanem a civil lakosságból is.

Tudat alatt mindenki érezte, hogy a legszörnyűbbnek a megtapasztalása után valami magasztosnak és emelkedettnek kell bekövetkeznie, hogy az ember még tükörbe merjen nézni. És mi történt nemsokára? „Egy Cortez megyei faluban partizánokat végeztek ki a németek, és megparancsolták a polgármesternek, hogy titokban temesse el őket, még napkelte előtt. A faluban az volt a szokás, hogy valamennyi asszony részt vett a temetéseken, saját családja sírja előtt állva. Ezeket a halottakat senki se ismerte, elzásziak voltak. Amikor a koporsók, amelyeket a parasztok vittek géppisztolyos német katonák fenyegető őrizete mellett, elérték a temetőt, a tengerként visszahúzódó éjszakából előbukkantak a feketébe öltözött cortez-i asszonyok; mozdulatlanul álltak a hegyoldalban, ki-ki saját hozzátartozói sírja előtt, s csöndben várták az idegen hősök elhantolását." A bűn, a szembenállás iszonyatát csak az összetartozás vállalása, a testvériség, az ajándékszerű hősies szeretet tudja orvosolni.

Lázár feltámasztásának története a mai evangéliumban hasonló optikában értelmezhető. Jézus leginkább e jelenetnél Isten és ember egyszerre. Távolról is meggyógyíthatta volna barátját, Lázárt, ám ő a közeli szenvedéstörténet miatt olyan nagyszabású jelet akart adni tanítványainak, melynek erejéből át tudják majd vészelni a nagypéntek és a húsvét közötti időszakot. Istenségéhez tartozik tehát a csoda mintegy megkomponálása, még részleteiben is: most is hosszú beszélgetés formájában ér­lelteti a gyászolók hitét, majd az „én-kijelentés" következik, végül pedig a kijelentés csodával igazolása.

De Jézus teljesen ember is e jelenetben. Tudja, hogy nemsokára ő is átmegy a halálon, szembe akar hát nézni vele. S „lelke mélyéig megrendült és könnyekre fakadt" - ha nem tudnánk gyászoló sírásáról, azt hinnénk, hogy egy emberfölötti létsíkon élt, s nem lenne számunkra az a Megváltó, akinek „utolsó és legnagyobb ellenségét, a halált" (1Kor 15,26) is le kellett győznie. Jézus átéli a gyász iszonyatát - s végtelen szeretetével életre kelt. S mindezt akkor teszi, amikor már tudja, hogy önként fogja odaadni életét, áldozatos és engesztelő szeretetből és engedelmességből ő is meg fogja ízlelni a halált; de azt is tudja, hogy az Atyától megdicsőülten kapja majd vissza emberi életét.

Minél inkább közeledünk Jézus passiójához, annál többet foglalkoznak a bibliai szakaszok a bűnbánók reménységével. Most Ezekiel jövendölése szerepel az olvasmányban, mely elsősorban a babiloni fogságból való szabadulásra vonatkozott, de két rejtett vonatkozása is volt: a lelkileg halott, bűnös embert Isten mindenhatósága újjáéleszti, hiszen „lelkét oltja beléjük, életre kelnek". Ám a „kinyitom sírjaitokat, és kihozlak onnét benneteket" utalás Jézusra, a Megváltóra, sőt magára a megváltásra, az ember megváltására is igaznak bizonyult. A szentleckében Pál apostol már realitásként kezeli Krisztus feltámadásának ránk váró következményeit: „Ha bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, halandó testetket is életre kelti a bennetek lakó Lelke által".

Újjászületésünkkor, keresztségünkben megkaptuk a Krisztust életre keltő Szentlelket, akinek ha átadjuk önrendelkezési jogunkat, mindig életre kelhetünk a bűnből, tehát a lelki halálból: „Ha valóban Isten Lelke lakik bennetek, nem a test, hanem a lélek szerint éltek."

Ha mindennek fényében még egyszer rápillantunk Lázár feltámasztásának történetére, látjuk, hogy evilági távlatban (hiszen ő nem a megdicsőült feltámadásban részesült, hanem visszatért a földi életbe), de az apokaliptikus látószögben is csak egyetlen fogódzópontunk van: az a Jézus, aki szeretetével újjáteremti a bűnös embert, s aki halandó testünket hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. Valóban ő a feltámadás és az élet.

Ámen