Régen a keresztények életük minden pillanatában megtapasztalták Isten jelenlétét, a mindennapi történések pedig segítségükre voltak hitük elmélyítésére. Ilyenek voltak azok a megrendítő tragédiák, melyek egy-egy nyilvános vétkest sújtottak, és amiket ezért a nép – joggal – „istenítéletnek” tartott, szent félelemmel szemlélt és megőrzött emlékezetében. Wilhelm Hünermann „Fény Sinai felett” című könyvében több ilyen történetet is elmesél, ezek közül az egyiket „A kereszt meggyalázói” a honlapon is olvasni lehet. Hünermann plébános volt, feltehető, hogy történeteinek vagy maga volt a szemtanúja, vagy plébános társai közül valaki – erről tanúskodik a már lefordított történet utolsó mondata: „Az itt elmeséltek szó szerint így történtek. Az emberek az egész környéken úgy tekintettek ezen eseményekre, mint egy megrázó Isten-ítéletre.”

Nos, aki vette magának azt – a mai internetes világban tényleg aprócska kis – fáradtságot és utánanézett a párizsi merénylet okainak, az nem tud másra gondolni, csakis isteni ítéletre: A Legméltóságosabb Szentháromság, Isten, Jézus Krisztus, Isten Anyjának ez a sorozatos – a legutolsó most karácsonykor –, és az ocsmánynál is ocsmányabb kigúnyolása, csakúgy, mint a Szentlélek elleni bűn a megbocsáthatatlan vétkek közé tartozik.

Az egész történetben azonban nem ez a legmegrázóbb: A legmegrázóbb az a reakció volt, amit a nyugati, egykor keresztény államok politikusai és polgárai mutattak be egy ilyen szentségtörő, minden jó ízlést kicsúfoló szennylap tragédiájára. Látva az egész egykori keresztény világban demonstráló emberek „Én Charlie vagyok” feliratát, az embernek óhatatlanul a Jelenések Könyvének 13. fejezete jut eszébe, ahol többek között ez áll: „Elrendelte, hogy mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, és hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének számát.”
Mindazok után, amik kiderültek erről a szennylapról, ez az „Én Charlie vagyok” felirat a vadállat jelének is vehető. És látva azt, amit a szennylap életben maradt munkatársai a barátaikat ért vég után tettek, azt, ahogy a magukba szállás, egy kis elmélkedés helyett egy újabb provokációt készítettek el, az embernek még az is eszébe jut, hogy Jézus azt mondta, hogy nem ő ítél, hanem a bűnösök már magukat megítélték.
Ezt a szennylapot minden blaszfémiájával együtt eddig 60 ezer példányban adták ki, most a nyugati civilizált világ milliószámra gyönyörködhet az ocsmányságaikban – mi ez, ha az emberek részéről a gonosz mellett való demonstráció és a Sátán diadala!

A következőkben a párizsi merényletről és következményeiről következik egy összeállítás:

A párizsi merénylet és a balradikális szatirikus újság szerkesztőségének szörnyű kiirtása sem csinál ezek szentségtörő márkajelzéséből és a kereszténység megvetéséből hősies tettet. Életükben nem voltak hősök, és most, halálukban sem azok. Óvok a hamis mítoszok és tévútra jutott szolidaritástól.
Ezekben a napokban a média és a kommentátorok a karikatúristák posztumusz megdicsőítésen dolgoznak, ami nem más, mint egy vérszomjas tettel való visszaélés egyik formája. Végzetes lenne, ha ebben követnénk őket. A médiából ismert, tájékozatlan egyháziak viszont pontosan ezt teszik.

A spanyol püspöki konferencia szóvivője, Josemaria Gil-Tamayo a párizsi gúnylap szerkesztőit „kortársaknak, akik egy szükséges szolgálatot teljesítenek” nevezi. A spanyol püspökök tévéadója, a TV13 nyilvánosan védelmezi a „szentségtöréshez való jogot”. A tévécsatorna főszerkesztője, Alfredo Urdaci szó szerint azt mondta, hogy „a szentségtöréshez való jog civilizációnk lényegének egy részét” képezi.
A francia püspöki konferencia nyilatkozatot adott ki a merényletről, melyben azt „egy semmivel nem igazolható barbár tettként” elítélte. Ez rendben van. A kilenc bekezdésből álló szöveg, amit a püspöki konferencia főtitkára, Olivier Ribadeau Dumas írt alá, ezen elítélés mellett azonban minden kertelés nélkül a szabad véleménynyilvánítás jogát, mint „társadalmunk alapvető részét” hangsúlyozza ki. Egyetlen szóval sem bírálja, mint ahogy a múltban sem, azt az istengyalázást, alávaló gúnyolódást Isten, a pápa, az Egyház és a keresztények ellen, amivel ez a lap – ami megalakulásakor még egy munkás- és parasztparadicsomról álmodozott, amiben a vallást és mindenekelőtt a kereszténységet, ha kell állami beavatkozással, eltöröltek már – évtizedek óta hétről hétre hangulatot kelt.

A médiában mindenütt az „Én Charlie vagyok” feliratot viselő demonstrálókat mutogatnak. Ezzel akarnak az áldozatok iránti együttérzésre felszólítani. Nem lehet, hogy emögött valójában az a próbálkozás áll, hogy egy ideológiával való szolidaritást érjenek el? Azzal az ideológiával, amit a párizsi szennylap képviselt, és ami fényévnyi távolságra van a kereszténységtől és az európai értékektől? .. Aki ezt a lapot támogatja, az a keresztény civilizáció alapjainak szétzúzását támogatja. A dolgokat a nevükön kell nevezni. A párizsi szennylap az iszlámmal vállvetve harcol, ha a kereszt megkövezéséről van szó.

Nem, én nem vagyok Charlie. Én iraki keresztény vagyok. Ennek kell a feleletnek lennie, amit nekünk a párizsi merényletre adnunk kell, ahelyett, hogy még mélyebben elsüllyedjünk a relativista ideológiában, amit az iszlám hozott Európába, ami az Európa iszlamizálása elleni kritikát bűnténynek akarja beállítani. Nem, nem vagyok Charlie. Én ma egy iraki keresztény vagyok. Én ma szíriai keresztény vagyok.

Egy „alfredus” nevű hozzászóló többek között ezeket írta e cikkhez fűzött kommentárjában:
Sokan nem tudják, hogy mi mellett demonstrálnak. Ez a baloldali lap a sajtószabadság leple alatt blaszfémiát, egyház- és embergyalázást, szatírát követ el, ami minden mértéket meghalad. Pont most, karácsonykor ocsmány ábrázolásokat terjesztettek Jézus Krisztus születéséről. Még egy olyan laicista országban is, mint Franciaország, az ilyen ábrázolásokat helyteleníteni kellene. Ezért érthetetlen, hogy az egyházi auktoritások nem nevezik néven a dolgokat. A püspökök világos szava a múltban, ha nem is akadályozhatta volna meg a mostani merényletet, de egyértelművé tehette volna, hogy az Egyház nem hagy magából gúnyt űzni. Akkor is, ha az eszközök megvetésre méltók, a radikális iszlamisták megmutatták, hogy hova vezethetnek az ilyen ábrázolások. Jó lenne, ha a keresztények szellemi eszközökkel a jövőben több ellenállást mutatnának az olyan embergyalázó szerkesztőségek ellen, mint ez a párizsi.

A párizsi megrendítő vérfürdő tanácstalanná tesz. … De ugyanennyire tanácstalanná tesz a lap meggyilkolt szerkesztőinek és rajzolóinak a heroizálása, nem csak a világi, hanem az egyházi oldalon is. Én a magam részéről világosan kijelentem, hogy elhatárolódom ettől a laptól és tákolmányaitól, melyek nem a véleményszabadságért való feltétel nélküli harc és még ennél is kevésbé Európa iszlamizálásától való megóvás kifejeződései. A lap karikatúrái a szexualizált provokációban lelő örömükben egyszerűen csak infantilisek, de ami ennél még sokkal rosszabb, abszolút felelősségnélküliek. Nem véletlen, hogy a lap alcímében „felelőtlen újságnak” nevezi magát.
Sok újság hoz le a lap vezetőjétől egy idézetet, mely így szól: „Nem félek a megtorlásoktól. Nincs gyermekem, nincs feleségem, nincs autóm, nincsenek adósságaim. Ez most biztosan egy kicsit nagyképűnek hangzik, de inkább halok meg egyenesen, mint élek térden.”
Nem, ez számomra nem nagyképűnek, hanem egyszerűen felelőtlennek hangzik. Most nem csak ő halt meg „egyenesen”, hanem a testőre, egy rendőr és egy érdektelen járókelő (talán mind gyerekekkel, feleséggel, autóval és adóságokkal). És ha, amitől félni kell, ez az ügy tovább folytatódik, talán még több ember meghal. Miért? Egy tucat szentségtörő karikatúráért.

A véleményszabadság ezen használata termi vagy erősíti azokat a problémákat, melyek ellen állítólag harcol. A „nyugati kultúra és demokrácia” ezen artikulációi azok, amik a harcosok következő generációit a radikális muzulmánok karjaiba űzi. … Szentségtörés, és a vallási meggyőződések és más emberek érzéseinek becsmérlése nem polémia. Ezek gyökere a gyűlöletben és a butaságban van, és maguk sokszorozzák a gyűlöletet és a butaságot.

Obenauer professzor írásának csak az elejét közlöm:

Az első hírek hallatán az elmúlt napokban azon igyekeztem, hogy megpróbáljak magamnak képet csinálni a párizsi lapról, és amit láttam, bőven elég volt. Amit ez a lap elért, az éppenséggel a „cacumen blasphemiae” [szentségtörés csúcsa]. Ennél tovább már nem lehet menni. A karácsonyelőtti időben nem csak a szent éj titkát, nevezetesen Megváltónk szűzi születését, amivel nekünk mindannyiunknak Isten ajándékot adott (lásd Jn 3,16 és Róm 8,32), gúnyolták ki lélegzetelállító infantilis pimaszsággal. Nem, ezen uraságoknak még ez sem volt elég: Arra az aljasságra vetemedtek, hogy minden titkok titkát, a Háromszor Szent belső életét – horribile dictu – a természetellenes vétek égbekiáltó bűnével hozzák kapcsolatba. Micsoda méltatlan akarat a szentségtöréshez, ami ilyen ostoba vakmerőségre ragadtatja magát, csak hogy gyalázkodni tudjon. Ez volt „Charlie”!

Volt Charlie. Hiszen, hogyan mondja a zsoltáros? „Nem így a gonoszok, egyáltalán nem. Pelyvához hasonlók, amelyeket elsodor a szél a földről.” (Zsolt 1,4) – „Egy kis idő még, s a gonosz nincs többé, keresed helyét, és sehol sem találod.” (Zsolt 36,10)

A francia jezsuita újság, az Études, a párizsi merénylet áldozataival való szolidaritásból katolikus-ellenes karikatúrákat jelentetett meg a balradikális szatirikus újságból. Jean-François Thomas jezsuita pap az illetékes rendfőnöknél nyílt levélben tiltakozott.

Az Études a következő szöveggel vett részt az infantilis szentségtörésben: Úgy döntöttünk, hogy „néhány karikatúrát, melyek a katolikus egyházra vonatkoznak” átveszünk, ezzel az újság „meggyilkolt fivéreink és a többi áldozat iránti szolidaritását” akarja kifejezni.
A négy átvett karikatúra egyike [a lelkem fáj még el is olvasni ezeket, hát még lefordítani, és csak azért teszem, hogy végre térjenek már észre azok, akik még mindig nem akarják tudomásul venni, hogy miféle szekta is ez az új-római, melynek élén szintén egy jezsuita áll most éppen]: a keresztrefeszített Jézust mutatja, akik azt kéri, hogy távolítsák el a szögeket, hogy részt vehessen a konklávén. [A többi karikatúrát nem vagyok hajlandó még elolvasni sem, de valaki elmondta nekem, hogy köztük van az a szörnyűség is, amit Obenauer professzor fentebb is csak körülírni tudott.]

Pater Thomas levelében többek között ezt írta: „Soha nem gondoltam volna, hogy bizonyos jezsuiták nevetni tudnak ilyesmin. Én személy szerint minden nap sírok a bűneim miatt és a sok üldözött keresztény miatt, akiket az Études szerkesztősége a mostanihoz megközelítően sem ugyanekkora buzgalommal vett eddig védelmébe.”

Az Études újság 1856-tól jelenik meg, és ma a következő alcímet viseli: „Újság a jelenkori kultúraért”. Szerkesztője 2013 óta Pater François Euvé SJ, teológus és fizikus. Pater Euvé a Centre Sevres, a párizsi jezsuita főiskolán a Teilhard-de-Chardin-tanszék vezetője. Ezt a tanszéket a Teilhard de Chardin alapítvány pénzeli. Az 1962-ben [tehát még Roncalli alatt, és a zsinat kezdetekor] elindított alapítványé az 1955-ben meghalt Pierre Teilhard de Chardin [eretnekként korábban elítélt] jezsuita minden írásának szerzői joga; maga az alapítvány székhelye a párizsi Muséum National d‘Histoire Naturelle épületében van.

Január 14-i hír: a tiltakozás és felháborodás hatására eltávolították a karikatúrákat…

A párizsi szennylap szerkesztőségére elkövetett merénylet után kiadott első lapjában a szerkesztőség megmaradt tagjai a pápán és az egyházon mulatnak. „Leginkább az nevettetett meg bennünket, hogy a Notre Dame harangjai a mi tiszteletünkre harangoztak”, írta a szerkesztőség elferdítve azt a tényt, hogy a harangok nem az újság tiszteletére, hanem a 12 meggyilkoltért szóltak.

Szívesen küldenénk el ezt az üzenetet a pápának, aki ezen a héten szintén „Charlie” volt: Hogy a harangok a mi tiszteletünkre szóljanak, azt csak akkor fogadjuk el, ha femen-aktivisták azok, akik kongatják.”
A szerkesztőség ezzel az üzenetével arra emlékeztetett, hogy mintegy két évvel ezelőtt femen-aktivisták és pápa-kritikus nők félmeztelenül protestáltak a Notre Dame-ban.

Múlt vasárnap masíroztak, az állam- és kormányfők Párizs utcáin. Egy hihetetlennek tűnő előadás. A hatalmasok egészen elől, tágasan elkülönítve, illő távolságra a néptől, kiemelve egy beállított képhez. A koreográfia meg akarta örökíteni, ki a hangadó, és kinek kell gombnyomásra követni, felháborodni, demonstrálni, tapsolni. Minden gombnyomásra, ahogy ezt az egyre inkább Metternich-hez hasonló felsőbbség akarja. És ahogy ezt a szolgálatkész vezető médiumok e felsőbbség megbízásából a néppel közlik.
Ott masíroztak ők tehát, egymás mellett, karonfogva, Hollande, Merkel, Netanjahu, Juncker, Renzi és sokan mások. Felháborodás, harag, fekete öltönyök, bánat, állami gyász az iszlamista merénylők áldozataiért … De álljunk csak meg! Az ember szeretné megállítani a filmet, akár gombnyomásra is, legalábbis a távvezérlővel a tévé előtt.
A politikusok Párizsban: egy beállított kép (a médiában úgy nézett ki, mintha jóval a tömeg előtt mennének, a valóságban csak a fotózásra fordultak be egy mellékutcába messze a néptől).

Itt valami nem stimmel. Nem ugyanazok ezek, akik most arcukra kiültetett megütközéssel Párizson keresztül menetelnek, mintha a népnek érzéseiket tennék kirakatba, bocsánat, juttatnák kifejezésre,nem ugyanazok, akik évek óta az iszlamista terrorizmust a Közel-Keleten pénzelik, kiképezik, felfegyverzik és ezzel egyáltalán naggyá tették?
Vagy talán az engedelmes polgár távkapcsolóval a kezében valamit félreértett? Talán helytelen gondolatai támadtak? Vagy végre derengeni kezd nála valami? Lehetséges, hogy egy téves filmben van éppen? Vagy egy valós manipuláció közepén van, ami belőle egy kötélen rángatott bábút csinál?
Tehát ott vonulnak Párizs utcáin egyetértőn, teátrálisan, médium-hatásosan koreografálva, Az iszlám békés. Charlie Hebdo a mi európai értékeink kifejeződése. Pegida gonosz [így nevezik azt a németországi kezdeményezést, melynek keretében minden hétfőn békés felvonulást tartanak Európa iszlamizálása ellen]. Fizesd meg az adóidat, légy engedelmes és csak a hatóság által megszabott keretek között mozogj. A szokványos felhasználó hipnotizálva ismételgeti a vezető médiától előreszajkózott utasításokat.

A felvonulással egyidőben a Pentagon szóvivője, John Kirby admirális megerősíti a hírt, hogy az USA és nemzetközi szövetségesei, ezekhez tartozik Németország, Franciaország, Izrael, azaz mindazok, akik Párizsban a gyászmenetben a szemünk és a nép szeme előtt vonulgatnak éppen, további ötezer „mérsékelt” szíriai milicistát képeznek ki a fegyveres harcra. Kezdés: 2015 tavasza.
Washington a terv gyakorlati megvalósítását Törökországgal, Katarral és Szaúd-Arábiával való szoros együttműködésben akarja megvalósítani. „Folytatjuk együttműködésünket Ankarával, hogy közös erővel formáljuk és felfegyverezzük a szíriai ellenzék mérsékelt erőit”, mondta Kirby admirális, aki még hozzátette, hogy Riad és Doha is részese a csoportnak, és „ad hoc” infrastruktúrát fognak a számára rendelkezésre bocsátani.
Ugyanebben az időben a török külügyminiszter, Ahmet Davutoglu Ankarában kijelentette, hogy „a végleges megegyezés erről a programról nagyon közel van”. A megfelelő harcosok kiválogatását és kiképzését Michael Nagata tábornokra bízták, a Special Operations Command Central (SOCCENT) parancsnokára, aki az elmúlt hónapokban tárgyalásokat folytatott a szíriai „mérsékelt” ellenzékkel. A SOCCENT-nak Floridában van a főhadiszállása és Katarban az operatív központja.

Ehelyütt nem árt egy kis visszapillantás és emlékezés arra, hogy az al-Qaida szinte egy éjszaka eltűnt a sajtóból, amikor az USA és szövetségesei 2011-ben Szíriában meg akarták dönteni az Assad-kormányt. Akkor bukkant fel a Szabad Szíriai Hadsereg, ami – Washington szerint – a demokráciáért és a nyugati szabadságért harcol. Ezeket a „mérsékelt erőket” a Nyugat pénzelte, támogatta és fegyverezte fel, közvetlenül vagy még inkább Kataron, Szaúd-Arábián és Törökországon keresztül. A „demokratikus” pro-nyugati milicisták Assad ellen harcoltak, de harcoltak a keresztények ellen is. És nem a szabadságért és a demokráciáért harcoltak, hanem az iszlám kalifátus visszaállításáért és a seriáért. Az erről szóló híreket először elhallgatták és tagadták. Ezért csak lassan és mellékcsatornákon jutottak el a nyugati nyilvánosság elé. Amikor a keresztények és mások elleni mészárlások egyre brutálisabbak lettek, egyeseknél derengeni kezdett, hogy az új Szabad Szíriai Hadsereg talán a régi al-Qaida lehet, csak más néven és furcsa oldalcserével.
Mondjuk másképp, „mérsékeltebben”. A „mérsékelt” szíriai ellenzék nagy része már régen az Iszlám Államért (IS) harcol és az al-Qaida más szervezeteiért a Közel-Keleten, mint például az al-Nusra-brigád. És egyáltalán nem olyan gonosz nyelvek azt állítják, hogy a Szabad Szíriai Hadsereg kezdettől fogva egy suunita-iszlám harci csoport volt, amit a Nyugat Assad megbuktatásáért mint segélycsapatot állított fel. Al-Qaida adja a harcosokat, a Nyugat adja a fegyvert, az arab olaj-emirátusok a pénzt. Egy vakmerő hármas-fogat.

De kit érdekelnek a Közel-Kelet keresztényei? Charlie Hebdo-t mindenesetre nem érdekelték. És kit érdekel, hogy a Közel-Keleten demokrácia van-e vagy a felégetett föld törvénye? Még a nyugati keresztények is keveset tudnak közel-keleti testvéreikről. A legtöbb nyugati behatárolt képzeletében a Közel-Kelet mohamedán és egy kis rész zsidó. De keresztény?
Ráadásul a Nyugat új értékrendjében a kereszténység „privát ügynek” lett kikiáltva, amiért is a keresztények bár számszerint sokan, de a cselekvésben letargikusak lettek. Másképp kifejezve: Az elmúlt 50 évben a keresztényeket úgy domesztikálták, hogy ott tartanak, hogy elveszítsék identitásukat. Hogyan tudhatnának akkor más keresztényeknek segíteni?

A pillantásunk ismét Párizsra tér vissza és a gyászfátyolt viselő politikusokhoz. Hogyan is van ez akkor? Azok a politikusok, akik most gyászpofával masíroznak, tették az Iszlám Államot azzá, amivé ma lett. Ugyanígy azt is lehetne mondani, hogy egyáltalán ők kreálták az Iszlám Államot és az al-Nusra-brigádot, hiszen fegyver, pénz és logisztika nélkül ezek aligha lehetnének mások, mint egy tucat gesztikuláló beduin a tábortűznél. Igen, pontosan, azt az Iszlám Államot, amiben a párizsi gyilkosok, a Kouachi fivérek harcoltak.
Vagyis a politikusok pénzelték és fegyverezték fel azokat, akik a merényletet végrehajtották. És most további ötezer Kouachit akarnak felfegyverezni és katonailag kiképezni. Abu Bakra l-Baghdadi, az új „kalifának” Mossulban állítólag már 30 és 50 ezer közötti harcos áll a rendelkezésére. Az elmúlt júniusban, amikor Abu Bakr Mossul felett átvette a hatalmat, még csak 3-5 ezer embere volt. Az új harcosok nagy része iraki sunnita. De az Iszlám Állam közép és felső parancsnoki szintje nemzetközi. Mossul a „kalifátus” székhelye Irakban, ahogy Raqqa Szíriában. Hány embert, hány keresztényt fog az ötezer új Kouachi megölni?Pénzelve, felfegyverezve és kiképezve azon polgárok adójából, akik Párizsban korrekt távolságra a politikusoktól masíroztak utánuk. Vagy inkább mondjuk úgy: masírozhattak?Tudják ezt ezek a polgárok? Akarják ezt?

2015. január 9-én, egy nappal a párizsi merénylet után, az al-Nusra-brigád bombázta az Aleppo-i Szent Rita katolikus-örmény templomot. Két órával a szentmise után csapódtak be a gránátok. 2012 decemberében a francia külügyminiszter, Laurent Fabius kijelentette: „Nem értem, hogy az USA miért döntött úgy, hogy a Jabath al-Nusra csoportot a terrorista szervezetek listájára teszi, mikor ezek ott helyben jó munkát végeztek. A szíriai ellenzék (Szabad Szíriai Hadsereg) vezérének ugyanez a véleménye.”

A közel-keleti gyilkosságok „nyugati” aspektusa lehet, hogy csak egy a sok között. Mindazonáltal nyomasztó és említésre méltó. Mert ezáltal a vasárnapi párizsi gyászmenet a nagyra kivetített politikusaival nem csak beállított, mert irányított, hanem képmutató is. És ugyanezek a politikusok szidalmazzák békés polgárok hétfő esti sétáját [Pegida mozgalom]. Pedig azok legalább hitelesek…

Jürgen Todenhöfer német publicista – az RTL tévécsatorna számára – néhány nappal ezelőtt interjút készített Christian Emde német IS-harcossal az iraki Mossulban. Christian David Emde 2003-ban tért át az iszlám vallásra és csatlakozott a terrorista milícia kegyetlen hadjáratához Szíriában és Irakban.

Arra kérdésre, hogy vajon az IS egy nap meg szeretné-e hódítani Európát, Emde így reagált: „Nem, nem .. Mi egy nap meg fogjuk hódítani Európát. Nem, akarjuk, hanem fogjuk! Ebben biztosak vagyunk.”

Arra a kérdésre, hogy vajon Németországban is kell-e merényletekkel számolni az IS oldaláról, Emde ezt válaszolta: „A német állam harcol ellenünk, hiszen fegyvereket szállított a Paschmergának. .. És már nagyon, nagyon hosszú ideje harcol az iszlám ellen. Ezért számolniuk kell ezzel – definitív!”

Emde vissza akar térni Németországba, de csak Allah tudja, hogy megéli-e ezt. „De mi definitív vissza fogunk térni, és az nem egy barátságos látogatás lesz vagy valami ilyesmi, hanem az fegyverrel lesz és a harcosainkkal. És aki nem tér át az iszlámra vagy nem fizet védelmi adót, azt megöljük.”

Az RTL-interjú itt látható:
http://www.rtl.de/cms/news/rtl-aktuell/juergen-todenhoefers-interview-mit-einem-deutschen-is-kaempfer-im-irak-wer-uns-nicht-anerkennt-den-werden-wir-toeten-4468b-51ca-65-2176670.html

Az ismert iszlám-szakértő és politológus, Hamed Abdel-Samad élesen bírálta Angela Merkel német kancellárasszony kijelentését. Merkel pár nappal ezelőtt egy beszédében úgy vélekedett, hogy az iszlám Németországhoz tartozik.

Abdel-Samad, aki maga is mohamedán, Merkelnek írt nyílt levelében a Facebookon ezt írta: „Nem feladata egy politikusnak, hogy egy vallást rehabilitáljon vagy értékeljen. A politikusok az emberekért vannak és nem ezen emberek ideológiájáért. Mielőtt Ön ezt az állítást világgá kürtöli, kötelessége, hogy ezen ország polgárainak megmagyarázza, hogy mi az iszlám!”
Ezt követően a politológus feltette azt a kérdést, hogy vajon a világ felosztása hívőkre és nem hívőkre szintén Németországhoz tartozik-e, és mi van a szent háborúval, és a többnejűséggel? „Mi van az aposztatákra kiszabott halálbüntetéssel? Mi van a tolvajok, a házasságtörők és az alkoholt fogyasztók testi büntetésével? Mi van a nők jogaival, ami az iszlámban nincsen?”

Majd arról írt Abdel-Samad, hogy Merkel vagy nem tudja, hogy mindezek az iszlámhoz tartoznak, akkor pedig nem kvalifikált véleményt mondani. Vagy a másik lehetőség, hogy Merkel tudja ezt, és csak becsapja Németország polgárait, hogy továbbra is páncélos tankokat küldhessen Szaúd-Arábiába és ne bosszantsa fel a török kereskedelmi partnereket.”
„Én is ennek az országnak vagyok a polgára, és azt mondom Önnek: Ön téved. És nem tesz szívességet a mohamedánoknak azzal, hogy olyasmit állít, ami nem felel meg a valóságnak, és amit a németek többsége másképp lát, egyébként sok német mohamedán és volt-mohamedán is, akinek menekülnie kellett az iszlám elől egykori szülőföldjéről.”

folytatása következik

Krisztus, az Úr, az égben trónol, az Egyház azonban itt maradt a földön, és várja az Ő visszatérését. Ebből a tényből és ennek következményéből fakad ennek az egész időnek a hangulata. És ez a hála: ezért a megváltásért „hálát adva” (azaz „Eucharisztiát tartva”) tekintenek az Egyház tagjai Krisztusra. Örömmel gondolnak Húsvétra, mely nekik a megváltást, Krisztusnak pedig a dicsőséget hozta. A hívők számára minden vasárnap új Húsvét. Ezért a régi időben vasárnap, a feltámadás napján, csak állva imádkoztak. Ennek nyoma még, hogy vasárnap a Mária-antifonát és az Úrangyalát állva imádkozzuk. Vasárnap a szenteltvízzel való meghintés keresztségünkről és a mi lelki feltámadásunkról való megemlékezés.

De földi életünk, az időben való járásunk, „távol az Úrtól” e Krisztus-ellenes világban az Egyház számára szenvedést, üldözést és az üdvösség ellenségeivel való harcot hozza magával. És a belsőbe, a hívők szívébe is be akar hatolni a világ lelke, és valóban talál is utat oda. Ebből fakad a vágy, a forró kívánság: szabadulni, megváltva lenni ettől a fáradságtól, ettől a harctól. Vágyakozással telítve néz a liturgiában a hívő lélek Krisztus eljövetele elé, aki ezt a megváltást hozza. Oly szívesen időzne Krisztusnál, fejénél és vőlegényénél, a megdicsőülésben. Ez a liturgia másik nagy érzelme ebben az időben.

Az Egyház a Pünkösd utáni vasárnapokon a frissen rügyező élet zöld színébe öltözik. Az Egyház magasztos küldetését a Pünkösd utáni időben a Szentlélek Úristen csendes működésének megfelelően tölti be, minden nagyobb változatosság és minden különösebb ünnepi fény nélkül. A vasárnapi evangéliumok, a Szent Pál leveleiből vett olvasmányok legnagyobb része, de különösen a forma és gondolatmélység tekintetében utolérhetetlen oratiók, a közös imádságok juttatják kifejezésre, amire a léleknek az üdvösség szempontjából szüksége van, és amit Istentől kell és szabad remélnie: a bocsánatot, a kegyelmet, az Istennel való egyesülés boldogságát. Mindezeket azonban a Szentlélek Isten működése adja meg nekünk addig a napig, amíg az Úr mint ítélőbíró eljön, hogy megítélje az embereket, jókra és rosszakra, kiválasztottakra és átkozottakra ossza szét. Azért lesz a Pünkösd utáni idő utolsó vasárnapjain az evangélium tárgya az általános utolsó ítélet, amely az egész egyházi évnek méltó és jelentőségteljes befejezését adja.

Az egész egyházi év szent idejével és ünnepeinek misztériumával újra megjeleníti előttünk Jézus életét, kiváltképp megváltói működését. Krisztus ma is él Egyházában és az Egyház által mi bennünk. Azért lelki szemeinket állandóan rá kell irányítanunk, amikor az Egyház vezetésével a liturgikus évet átéljük.

Communio: Krisztus egyszer áldoztatott fel, hogy sokaknak bűnét elvegye; másodszor bűn nélkül fog megjelenni, az őt váróknak üdvösségére.

Introitus: Üdvözlégy, szent szülő, mert te szülted a Királyt, ki az eget és a földet kormányozza mindörökkön örökké.

Introitus: Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől kellene félnem? Az Úr oltalmazza éltemet, kitől kellene remegnem? Ellenségeim, akik szorongatnak, maguk botlanak meg és elesnek.

Offertorium: Csodálatos az Isten az ő szentjeiben: Izrael Istene ad erőt és hatalmat népének: áldott legyen az Isten.

Introitus: Halld meg, Uram, szózatomat, mellyel hozzád kiáltok: légy segítőm, ne hagyj el és ne vess meg engem, Istenem, én segítségem.

Alleluja: Általad kaptuk vissza, Istennek anyja, az elvesztett életet; ki a mennyből kaptad gyermekedet és a világra a Megváltót szülted.

Introitus: Az Úr az ő népének erőssége és Felkentjének megmentő védelmezője: mentsd meg népedet, Uram, s áldd meg örökségedet és kormányozd mindörökké.

Introitus: Lesnek reám a bűnösök, hogy elveszítsenek: de én bizonyságaidra figyelek, Uram: látom, hogy minden dolog véges, legyen bármily tökéletes, de a te parancsolatod megmarad.

Oratio: Légy, Urunk, néped megszentelője és oltalmazója, hogy Szent Jakab apostolodnak oltalmával megerősítve, életmódja kedves legyen előtted, s nyugodt lélekkel szolgáljon neked.

Graduale: Szereted az igazságot és gyűlölöd a gonoszságot. Azért kent fel téged az Isten, a te Istened az öröm olajával.

Introitus: Nemzetek! mindnyájan tapsoljatok, örvendezzetek ujjongó szívvel az Istennek. Mert az Úr fölséges, rettenetes, hatalmas Királya az egész földnek.

Graduale: Jézus nevére minden térd meghajoljon: az égieké, a földieké és az alvilágiaké; s minden nyelv vallja, az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.

Jézus isteni Szíve, mely magadat a mennyei Atyának a keresztfán föláldoztad, s ez áldozatot naponta oltárainkon megújítod, tartsd meg, védd meg s igazgasd Anyaszentegyházadat s annak fejét.
Hamis tanokat, meghasonlást, botrányt, üldöztetést és közönyt tarts távol híveidtől.
Add minden szülőnek malasztodat, hogy gyermekeiket a Te dicsőségedre s örök üdvükre nevelhessék; a gyermekeknek pedig engedelmességet, tiszteletet, hálát és szeretetet szülőik iránt, hogy atyai áldásod rajtuk nyugodjék.
Tartsd meg az ártatlanságot, erősítsd meg a bűnbánókat, alázd meg országod elleneit, és vezesd őket aklodba vissza.
Legyen Neked ajánlva minden ember: könyörülj a megholt híveken, kivált szülőinkön, rokonainkon, barátaink és jótevőinkön és azokon, akikről senki sem emlékezik névszerint, s engedj minket boldogító szemléletedre jutni.
Ezeket kérjük Szűzanyád által Tőled, ki az Atyával s a Szentlélekkel egyetemben élsz s uralkodol, Isten örökkön örökké. Ámen.