A sátán él és nagyon aktív a Vatikánban

hal

NOHA (nézni-olvasni-hallgatni ajánljuk)

Olvasnivaló

2015. október 22.

Részlet egy interjúból, melyet John Smeaton, a Társaság a meg nem született gyermekek védelméért (SPUC) és a Család hangja (Voice of Family) igazgatója adott a család-szinódussal kapcsolatban

Gloria.tv: Milyen benyomást szerzett a családi szinódusról?
John Smeaton: Azt hiszem, ez a legaggasztóbb időszak az egyház történetében. Prof. Roberto de Mattei úgy érvelt, hogy talán ez a legrosszabb időszak az egyház történetében, mert amit látunk, az egy munkadokumentum (az Instrumentum laboris), amire Ferenc pápa azt mondta, hogy ez az alapja a vitának a családi Szinóduson – ez szisztematikusan teszi tönkre az erkölcsi törvényt a családdal, az emberi szexualitással, és az élet szentségével kapcsolatban. Mi lehetne zavaróbb, mint ez?

Gloria tv: Tudna példákat említeni, hogy a Instrumentum laboris lerombolja az erkölcsi törvényt?
John Smeaton: Természetesen. Hozzátehetem, hogy ezt olyan személyként mondom, aki az Egyház gyermekeként keresi, hogy mit tegyen. A kánonjog 212. paragrafusa felhívja a laikusok figyelmét, hogy értsék a jogot és kötelességet, hogy szólaljanak kellő szakértelemmel és kompetenciával az aggodalomra okot adó erkölcsi és hitbeli dolgok esetén a felszentelt pásztoroknak, ezt kellő tisztelettel kell tenniük és így tovább. Tehát bármit mondok Önnek most, az már eljutott a szinódusi atyákhoz és minden püspöki konferencia elnökéhez a világon.

Az Instrumentum laboris például azt teszi, hogy javaslatot tesz egy teljesen hamis értelmezésre a lelkiismeret és az erkölcsi törvény között a fogamzásgátlás ügyében. Tudjuk a Casti connubii és a Humanae vitae enciklikákból, hogy mindenfajta fogamzásgátló megengedhetetlen a nemi aktus előtt, alatta vagy utána. A szexuális aktus egyesítő és szaporodási dimenziói elválaszthatatlanok. VI. Pál pápa kifejti továbbá, hogy néha megengedett, hogy a kisebbik rosszat válasszuk, de ha van valami, ami eredendően gonosz, az soha nem megengedett azért, hogy jó származhasson belőle - utalva a fogamzásgátló cselekményekre. Ezt teljesen aláásta az Instrumentum laboris.

Az Instrumentum laboris tárgyalja a szaporodás mesterséges módszereit anélkül, hogy bármilyen módon utalna az Egyház tanítására, nincs bármilyen módon utalás arra a tényre, hogy az in vitro megtermékenyítés például számtalan emberi embrió életébe került. Ezt csak tárgyalja, mint egyfajta tényt az élettel kapcsolatban.

Úgy beszél a házasság felbonthatatlanságáról, mint ami egy ideális, nem pedig úgy, ami egy „normál katolikus” dolog, ami ha úgy tetszik, teljesen téves értelmezése a megváltás üzenetének, ami mindenkié. Krisztus nem azt mondta, hogy ez csak a néhány kiválasztotté. Farizeusi dolog ezt sugalmazni.

Szó van benne például az élettársi kapcsolat pozitív elemeiről. Milyen üzenet ez azoknak az apáknak, akik ebben a korban azért küzdenek, hogy gyermekeiket úgy neveljék fel, hogy megértsék a tisztaság szépségét, hogy adja át magát az ember házastársának és tartsa meg az emberi szexualitás ajándékát a házasságra? A szülők így hazuggá válnak gyermekeik szemében: „Nézd, még a felszentelt pásztorok sem értenek egyet ezzel az állásponttal.”

Olyan helyzetet javasol, ami ellentétes az egyház tanításával a szülők jogairól, mert azt állítja, hogy a szülők és a család nem az egyetlen olyan hely, ahol a szexualitást tanítani kell a gyerekeknek. Ez egyáltalán nem igaz. Az egyház azt tanítja, hogy a szülők az elsődleges nevelői gyermekeiknek. És nekik kell eldönteniük, hogy kívánnak-e külső segítséget ehhez. És ha külső segítséget kérnek, ennek az ő szigorú felügyeletük alatt kell lennie. Más szóval: a szülőknek pontosan kell előre tudniuk, hogy mit mondanak el mások a gyermekeiknek. Ez elképesztő árulás a családokat nézve.

Gloria.tv: A püspökök nem ismerik a katolikus tanítást vagy ők a gonoszak?

John Smeaton: Nem nekem kell megítélnem, hogy ki a gonosz, de azt mondhatom, hogy ennek gonosz következményei a legrosszabbak, amit el tudok képzelni az emberiség történelmének bármely időszakában. Hadd magyarázzam el.

Az elmúlt 40 évben a becslések szerint 1,5 – 1, 75 milliárd születendő gyermek halt meg abortusz miatt. Ezt az adatot az abortusz-párti és az élet-párti lobbi is megadja. Tehát úgy véljük, hogy ez a valós helyzet. A mostani kutatások szerint 150 millió - egymilliárd embert öltek meg a háborúkban az emberi történelem folyamán. Képzeld el az anyaméhben a gyermekek holokausztját az utóbbi 40 évben, azokét, akikre Krisztus külön is hivatkozott: „De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.” (Mt 18,6)

Ez az, aminek történnie kellene a szinódusi atyák némelyikével Krisztus tanítása szerint, mert nem csak a fogamzásgátlás, és legyünk őszinték, hanem minden fogamzásgátló gyógyszer és más eszköz (az óvszert kivéve) okozhat korai abortuszt, ezen kívül pedig bizonyítékok mutatják, hogy ez az alapja az abortusz kultúrának. Az Instrumentum laboris iratban az erkölcsi törvény és a lelkiismeret eme téves értelmezésével valószínűleg a holokauszt megújulását fogjuk látni. És a püspökök lesznek ezért elsősorban felelősek, nem pedig a Planned Parenthood Federation [családtervezési szövetség, mely abortuszklinikákat működtet az USÁ-ban, a ford.]. A püspökök lesznek a felelősek.

Gloria tv: Miért?

John Smeaton: Miért? Mert ha a pásztor elhagyja a nyájat, amit elpusztítanak a farkasok, ki lesz felelős Isten szemében: a farkas vagy a pásztor, aki elhagyja nyáját? Hiszem, hogy a püspökök lesznek a felelősek a holokauszt megújulásáért, a legrosszabb emberi holokausztért az emberiség történelmében.

A szülőket így teljesen védtelenül hagyják. A nagy fogamzásgátló szervezetek rámenősek különösen Afrikában, de az én területemen, a gyermekeim iskolájában is. És ez a helyi püspökök együttműködésével történik. Ezt mind meg fogják újítani a szülők jogainak degradálása által. Ez színtiszta gonoszság. Nem tudom megítélni, hogy a püspökök gonoszok-e. Vagyis nem nekem kell ezt megítélnem.

Gloria tv: Milyen eredményt vár a szinódustól?

John Smeaton: Úgy gondolom, hogy - nos, valószínűleg látni is – az óriási zavar folytatódik az Egyházban. Azt hiszem, látunk majd bátor intézkedéseket egyes szinódusi atyáktól, mint például Sarah bíboros, aki nyíltan beszélt a szinódusi manipulációról, azokról az ajánlott helyzetekről, amelyek ellentétesek a hittel. Szóval látunk majd bátor püspököket így cselekedni.
De a zavaró dolog az, hogy a szinódust manipulálni fogják. Mindez világosan kiderült a megnyitó sajtótájékoztatón, ahol Lorenzo Baldisseri bíboros - ő volt a főtitkára a rendkívüli zsinatnak 2014-ben, ahol egy virtuális lázadás során szinódusi teremben több vezető püspökök szerte a világon, élükön Pell bíborossal, nem fogadták el tovább azt a manipulációt, ami folyt - azt mondta: "Ne aggódjatok, nincs manipuláció. Van egy felelős bizottság - rajta vagyok ezen."

Jonathan Swift, az angol nyelv nagy szatirikusa, nem találhatott volna jobb mesét, mint a mese a manipulációról, amit erre a szinódusra állítottak össze. Érdemes elolvasni a Voice of Family első beszámolóját Rómából, hogy részletesen lássunk mindent.

Az probléma az intézkedésekkel, hogy ezeket Ferenc pápa állította össze. Baldisseri bíboros szerint az összes dokumentumot, amíg a Instrumentum laboris el nem készült, személyesen Ferenc pápa hagyta jóvá. Az egyik, amit ehhez hozzáfűzhetünk, hogy vezető püspökök szerint ezek eretnek helyzeteket tartalmaznak. Azt is tudjuk, hogy Ferenc pápa egy interjúban elmondta, hogy az Instrumentum laboris az alapja a megbeszéléseknek. Megismétlem: az Instrumentum laboris olyan javaslatokat és nyelvezetet tartalmaz, amely teljesen ellentétes az apostolok által továbbadott hittel.

Gloria tv: Néhány püspök küzd a katolikus tanításért, de hol áll a püspökök többsége?

John Smeaton: Ez egy nagyon, nagyon nehéz kérdés megválaszolni, és azt hiszem, a legőszintébb dolog lenne azt mondani, hogy nem tudom. Olyan gyakran beszélnek az emberek a csendes többségről. Az egyik nehézség az, hogy lehetnek olyan püspökök, akik hisznek az igazságban, értik az igazságot, de félnek ellenkezni a mindenkori hatalommal. Van egy működő klerikalizmus, ahol jobban aggódnak hivatali méltóságuk megóvásán, mint az igazság megvédelmezésén.

Azt hiszem, oda jutunk, hogy van-e többsége a püspököknek, akik hajlandók megvédeni az igazságot, nem pedig a személyes méltóságot és a saját hivataluk méltóságát. Az igazság az első. Mert ez az, amit Krisztus mondott, hogy megszabadít bennünket. Ez az, amiért ő eljött. Ez a mi feladatunk és a laikusoké is.

Mondanék egy reményteli dolgot, ha úgy tetszik. Sokan úgy vélik, hogy a különféle problémák, melyek a szinóduson értek be, valójában ezek gyökerei legalább ötven évvel korábbiak az egyház történetében. Ötven évvel ezelőtt az egyház történetében azt láttuk, hogy gyakorlatilag nem volt ellenállás olyan emberek részéről, akik törődtek a katolikus tanítás igazságával, amikor egy lázadás történt az ellen, hogy a fogamzásgátlásról szóló (VI. Pál pápa által kiadott) változatlan egyházi tanítást újból kijelentsék. Volt egy lázadás ellene liberálisok által, akik nem akarták meghallani az igazságot az emberi szexualitásról. Ők a modern világnak akartak megfelelni. Nem volt hasonlóképpen erős ellenállás ellenük. Most van. Egyre több, elsősorban bíboros, másodsorban püspök, harmadrészt laikusok, tudósok, különféle szakértők, akik petíciót küldenek a pápának.

Volt 461 plébániai pap, akik írtak a püspököknek Angliában és Walesben, és felszólították őket, hogy védjék meg az Egyház egyértelmű tanítását. Ez nagyon fontos volt, mert Vincent Nichols bíboros (Westminster) sem volt nagyon elégedett velük. És ők sem voltak igazán elégedettek vele, mert próbálta kritizálni őket.

Az angol nyelvű interjú (megtalálható itt) alapján készült magánfordítás.

Hatalmas hullámokat vet még mindig mind a katolikus egyház közvéleményén belül, mind azon kívül a Vatikánban-októberben ülésező rendkívüli püspöki szinódus, amely a családot érő kihívásokat volt hivatott megbeszélni.

Kéthetes ülésezése alatt az első héten az elváltak és újraházasodottak áldozásának kérdése volt a média érdeklődésének középpontjában, a második héten pedig a melegek szexuális orientációjának elfogadását, sőt, értékelését is felvető félidős jelentés okozott zűrzavart.

Itthon − sajnos vagy szerencsére, mindenki döntse el maga − részint a nyugaton tapasztalható megosztottság áldásos hiányának, részint viszont az egyházi publicisztikai kultúra, khm, visszafogottságának köszönhetően a hívek többnyire csak annyit tudnak, hogy volt egy szinódus a család témájában, Rómában. A külföldi katolikus sajtó (nem csak a New York Times és a Népszava mutációs kiadásai) hezitálás nélkül számolt be a szinódusi konfliktusokról, hogy Ferenc pápa droktrinális reformötleteinek miként állták útját a püspökök (nem a vatikáni kormányzati szervekről van szó), ugyanis kibontakozott egyfajta konzervatív ellenállás az angolszász, afrikai és ázsiai püspökök részéről a Ferenc pápa reformakciói mögött álló gazdag, de üres német egyház vezetői ellen. Itthon eközben bármiféle hasonló hírt szenzációhajhász újságírói leleménynek minősítettek a jámbor hívek.

A Mandiner angol és olasz forrásokra támaszkodva folyamatosan beszámolt a szinódusi fejleményekről (gyors tájékozódásra időrendi sorrendben: Szinódus: szembeszállnak Ferenc pápával a világ püspökei?; Vatikán: össztűz alatt a homoszexualitást is „értékelő” jelentés; Római szinódus: csak egy püspök említette a melegpárok ügyét; Konzervatív ellenállás és fordulat a szinóduson?; Kasper bíboros: a pápa családjában is van probléma;Kasper bíboros tagadja az afrikaiakat lenéző interjút; Müller bíboros visszautasította a neki tulajdonított szavakat). De mi röviden ez az egész történet?

*

Ferenc pápa rendkívüli püspöki szinódust hirdetett egy évvel ezelőtt 2014 októberére, a családot érő kihívások megtárgyalására. A szinódus egy időről időre összeülő konzultatív testület, a pápának való tanácsadás a feladata, nem hoz döntéseket a pápa helyett és nem zsinat (bár a pápa felett-helyett egy zsinat sem hozhat döntéseket). A Vatikán a helyi egyházak részére kérdőívet küldött szét, hogy felmérje, milyen és mekkora problémát jelent a nem szentségi házasságban élők (polgári házasság, élettársi kapcsolat, együttélés), a meleg párok, az elváltak helyzete, hogy mennyire ismerik a hívek az egyház tanítását a házasságra vonatkozóan, mennyire nyitottak az életre (azaz mit gondolnak fogamzásgátlásról, abortuszról) és hasonlók. Eközben történt a pápa ismert telefonálós afférja, amikor egy argentin hölgyet, aki nem első házasságában él (de hogy pontosan milyen helyzetben van, azt nem tudni), áldozásra buzdított a helyi plébános megkerülésével.

A pápa felkérte kedvenc teológusát, Walter Kasper nyugalmazott német bíborost (aki honfitársától, Joseph Ratzingertől kifejezetten eltérő teológiát képvisel, mellőzték is korábban), hogy a bíborosi testület februári, szinódus-előkészítő konzisztóriumán (ülésén) ő tartsa a nyitóelőadást. A dolog nem sült el annyira jól, mivel Kasper ötlete az volt: áldozáshoz kell engedni a templomban kötött házasságából kilépett és új, polgári frigyet kötő személyeket − legalábbis olyan esetekben, amikor a korábbi frigy helyreállíthatatlan, mert például gyermekek származnak az újból −, az Oltáriszentség pedig nem a „tökéletesek” szentsége, hanem az „úton levőké”, bármit is jelentsen ez utóbbi megfogalmazás. Ezt csak 15 bíborostársa találta támogathatónak, 85-en pedig ellene szavaztak. Kasper állítása szerint − amit arra alapoz, hogy többször beszélt a pápával és Ferenc a támogatásáról biztosította őt − aki őt támadja, az a pápát támadja.

Ez nem riasztott vissza öt bíborost, köztük a Hittani Kongregáció vezetőjét, Gerhard Müllert, hogy az eddig álláspont védelmében írjanak egy könyvet. George Pell bíboros, Ferenc nyolctagú tanácsadó testületének tagja pedig egy másik ilyen könyvhöz írt előszót, kijelentve, hogy „a lelkipásztori gyakorlat nem mondhat ellent az egyház tanításának”, valamint hogy „egészséges közösségek nem összpontosítják teljes figyelmüket periferiális témákra, és emellett sajnos igen kicsi azon elvált és újraházasodott katolikusok száma, akik fontosnak tartják, hogy engedélyezzék számukra az áldozást”. Az ezt régóta szorgalmazó, az ügyben a Vatikánnal többször konfliktusba kerülő német egyházra célozva pedig megjegyezte: „Főleg azon európai egyházak harcolnak ezért a változásért, ahol kevés a templomba járó, illetve az elváltak egyre nagyobb számban döntenek úgy, hogy nem házasodnak újra”.

*

Nos, ilyen előzmények után kezdődött a szinódus, amelynek főrelátora Erdő Péter bíboros volt. Az első érdekes hír az volt, hogy a püspökök nyelvi munkacsoportjai köztudottan konzervatív szemléletű vezetőket választottak, mire válaszul Ferenc pápa váratlanul kinevezett hat liberálisabb főpásztort a szinódusi titkárságba (Erdő egyébként, ha már táborokra osztjuk a főpásztorokat, alapvetően a konzervatívok közé tartozik). A tanácskozás első hete után kiadott félidős jelentés, ami az elhangzott véleményeket volt hivatott összefoglalni, a homoszexualitásra vonatkozó kitételei miatt lett híres; ám hatalmas felháborodást váltott ki, mivel egyrészt kiderült, hogy pusztán egy ilyesmi tartalmú felszólalás volt, másrészt amikor Erdőt arról kérdezték, miként kell érteni a jelentés vonatkozó mondatait, Erdő a Ferenc pápa által kinevezett helyetteséhez, a melegügyekben otthon mozgó olasz liberális teológus-püspökhöz, Bruno Fortéhez fordult (róla a Catholic Herald írt portrét), mondván: azokat ő írta, biztos meg tudja mondani, mit jelentenek.

A püspökök nyelvi munkacsoportjainak a tanácskozás újabb szakaszáról készült jelentéseit, miután kiderült, hogy nem támogatják a kasperi-fortei ötleteket, a szinódusi főtitkár, Lorenzo Baldisseri bíboros nem kívánta nyilvánosságra hozni, ami kiváltotta többek, a hírek szerint Erdő Péter és George Pell tiltakozását, hozzájuk pedig csatlakoztak az afrikai és ázsiai püspökök is, így végül nyilvánosságra hozták ezek tartalmát. Közben Kasper bíboros egy később letagadottinterjúban (amelyről azonban felvétel van) dehonesztáló megjegyzéseket tett az ötletét élesen ellenző afrikai püspökökre. Így a végeredmény egy viszonylag semmitmondó záróüzenet lett, Ferenc pápa pedig záróbeszédében az írott betűhöz túlzottan ragaszkodó bigottság és a túlzott engedékenység egyrészt tradicionalistákat és entellektüelleket, másrészt liberálisokat fenyegető veszélyére hívta fel a figyelmet; a Rorate Caeli blog úgy jellemezte ezt az álláspontot: „2 + 2 = 4 (too rigid); 2 + 2 = 6 (too lax) 2 + 2 = 5 (aaah, perfect!)”. A szinódust egyrészt a pápát éltető vastaps, másrészt másnap VI. Pál pápa boldoggá avatása zárta.

Egyes értesülések szerint a szinóduson Szvjatoszlav Sevcsuk ukrán görögkatolikus érsek szinte kioktatta a pápát, amikor a katekizmusból olvasott fel neki, a püspökök egy része pedig küldöttséget küldött XVI. Benedek nyugalmazott egyházfőhöz, egyrészt hogy a tanácsát kérje, másrészt hogy megkérje: próbálja meg visszafogni utódát. Benedek, aki egyébként részt vett VI. Pál boldoggá avatási szentmiséjén, ahol üdvözölték is egymást Ferenc pápával, állítólag azt üzente vissza, hogy ne forduljanak hozzá, mivel már nem ő az egyház feje, másrészt egy küldöttje útján megüzente Ferencnek, hogy bármikor szívesen nyújt neki teológiai segítséget.

Emellett mintha ellentétbe került volna egymással két ferenci alapelv: a modern világ felé (újabb) nyitás és a harmadik világ felé való nyitottság; ugyanis a harmadik világ láthatóan nem kér a Ferenc pápa által felkarolt német receptből (a szinódus hátteréről a Heti Válasz október 16-i számában olvashatnak). Így a tanácskozás azon váratlan végeredménnyel zárult, hogy Walter Kasper reputációja elpárolgott, az eddig több kérdésben eltérő álláspontot képviselő, különféle konzervatívabb csoportok pedig összefogtak. Ismertté, valamint elismertté váltak olyan bíborosok, mint az eddig sokak szerint kollégái által csak megtűrt Raymond Leo Burke amerikai tradicionalista kardinális. Burke-öt Benedek magas vatikáni pozícióba helyezte, Ferenc viszont épp egy pusztán formális pozícióba készül „száműzni” az őt többször finoman, de nyíltan bíráló bíborost. Burke-öt október vége felé XVI. Benedek nyugalmazott egyházfő „nagyszerű bíborosnak” nevezett egy levélben, amelyet a tridenti mise bemutatását liberalizáló pápai dokumentum, a Summorum Pontificum megjelenése évfordulójára rendezettzarándoklat résztvevőinek küldött (a zarándokoknak Burke mutatta be a régi rítusú szentmisét a Szent Péter-bazilikában).

*

Mindezek után talán már érthető, miért is foglalta le a szinódus a világsajtó figyelmét. Ezért, hogy némi ízelítőt adjunk arról, hogy az itthoni visszhangtalansággal ellentétben, a katolikus világsajtóban milyen értékelések jelentek meg, lefordítottuk több elismert olasz, angol és amerikai katolikus gondolkodó és elemző szinódussal kapcsolatos publicisztikáit. A válogatás, beismerjük, többé-kevésbé önkényes, nem is nagyon lehetne más. De érdemes talán végigfutni, hogy miközben itthon minden csendes, minden nagyon szép, minden nagyon jó és mindennel meg vagyunk elégedve, vezető katolikus véleményformálók miről és miként írnak Olaszországban, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. Az alább idézett írások teljes, magyar nyelvű változatai a Mandiner keresztény aloldalán olvashatóak.

A szinóduson megjelenő két markáns álláspontot jól jeleníti meg az Adolfo Nicolás jezsuita rendfőnökkel készült, Corriere della Serában (az olasz New York Times) leközölt interjú, amiben a generális atya kijelenti: „Úgy hiszem, hogy Ferenc pápa éppen a zsinatot akarja megélni. Sok olyan tényező van, ami miatt egy kicsit távolabb állunk a nép gondolkodásmódjától − a pápa tudatában van ezeknek. Azt szeretné, hogy a Zsinat valóságosabb legyen, hogy ne legyen többé ez az előre-vissza játék, hanem az Egyház előrehaladjon, ahogy az emberiség is halad előre, nem maradhatunk le...”

Raymond Leo Burke bíboros viszont az Il Fogliónak adott interjújában arról beszélt: a hit nem többségi döntés és szavazás kérdése. „A szinódus nem egy demokratikus gyűlés, ahol a püspökök azért gyűlnek össze, hogy többségi szavazással megváltoztassák a katolikus tanítást.” Burke bíboros leszögezi: „Nem látom, hogyan lehetséges kibékíteni egymással a házasság felbonthatatlanságának megváltoztathatatlanságát a szabálytalan helyzetben élők áldozáshoz engedésének lehetőségével.” „Krisztus tanításának ismeretében nem látom, hogy miként lehetne lehetséges eltérni ettől a tanítástól”. Burke kijelenti: „nincs középút”. Az amerikai főpásztor úgy látja: „Sokan azzal válaszolnak ezt ellenzendő, hogy az Oltáriszentség nem a tökéletesek szentsége, de ez téves érvelés.” Emellett kifejti: „Annyi sok ember, aki végigcsinálta eddig ezt a fáradságos életet, kérdez engem, hogy akkor ők most teljesen rosszul döntöttek? Azt kérdezik, hogy akkor hiába áldozták fel az életüket, mert végül mindez hasztalan volt? Ez elfogadhatatlan. Ez árulás.”

A szinódus hátterével kapcsolatban érdemes elolvasni Beverly de Soto, Németországban élő, amerikai születésű egyetemi tanár cikkét a német egyház állapotáról, s arról, hogy mit akarnak a német püspökök és miért: „igazán kellemetlen, amikor a tapintatlan, hangos külföldiek és az alkalmasint naiv médiumok rákérdeznek, hogy a világ leggazdagabb egyháza miért áll ilyen rosszul. Ha és amikor bevallják, akkor sosem a katolicizmus modern német megközelítésének tulajdonítják a probléma forrását, hanem mindenért Rómát hibáztatják.”

Amiben a németek engedni szeretnének, abban azonban a harmadik világ maradi, mint az kiderül Sandro Magister olasz teológus, az olasz püspöki kar tanácsadójának cikkéből: „Ferenc pápa nyitottságot sürget a világ perifériái felé. De akkor viszont nem lehetséges, hogy Németország és Franciaország határozza meg az Egyház tanítását és gyakorlatát a melegházasság és az elváltak áldozása kérdésében.” Ajánljuk Magister a szinódus operatív lebonyolításáról írt cikkét is.

Dwight Longenecker volt anglikán, ma katolikus pap, plébános arról írt, hogy „mint volt anglikán, nem bízok a szinódusokban”. Az egyházi demokratizálódásnak ugyanis ára van: „Ezek a jótét lelkek lettek az Anglikán Egyház új urai, és idővel az aktivisták új nemzedéke is megérkezett: melegek, feministák, zöldek, politikailag korrekt balos mozgalmárok. Az Anglikán Egyház a társadalmi változás úttörője lett – a fő feladata pedig immár nem a lelkek, hanem a fák megmentése.” Longenecker szerint „a demokratikus kormányzás egyik problémája, hogy alig átlátható. Hatalmas energiát fektetnek a tárgyalások látszatába, kiteszik a demokráciát az ablakba, miközben az igazi döntéseket már előre meghozták, a választások előre megtervezettek, és az eredmény is kiszámított.”Úgy látja: „a protestáns világban az egyházi szinódusok az okai a világgal kötött kompromisszumoknak, a keresztény tanítás feladásának és a keresztény erkölcs teljes kiárusításának – az egyház által. A megválasztott szinódusi tagok a demokrácia nevében szereztek uralmat, de nem igazi demokraták, hanem demagógok.” Longenecker (aki amúgy alapvetően dicsérni igyekszik Ferenc pápát), írt egy nyílt levelet a pápának, amit a Mandiner által annak idején ismertetett Crisis Magazine-ban (Neokon katkók) közölt. A pápát ebben arra kéri, ne plébánosként viselkedjen, hanem a hit őrzőjeként, mert ő plébánosként akkor tudja ellátni a feladatát, ha ezt teszi a pápa is, emellett pedig a melegek egyházi befogadásának gyakorlati kérdéseiről is írt két eszmefuttatást (itt és itt). Longenecker egyébként a kalapviselésről is írt már cikket.

*

Nem a szinódus napjai voltak Ferenc pápa legdicsőségesebb napjai, a Vatikán pedig törölte az előre bejelentett földrengést – vélekedikDamian Thompson, a The Spectator vallási szerkesztője és bloggere, aki korábban a Daily Telegraph munkatársa és a konzervatív angol katolikus hetilap, a Catholic Herald szerkesztője volt. Thompson a London School of Economicsen végzett vallásszociológián, négy könyv szerzője. Thompson szerint „Istennek legyen hála – mondtuk katolikus kisgyerekként szívből jövő lelkesedéssel, amikor véget ért a heti mise. A katolikus püspökök II. Vatikáni Zsinat óta tartott legmegosztóbb ülése is véget ért vasárnap – különösebb károkozás nélkül. Leszámítva – sajnos, ezt kell mondjam – Ferenc pápa reputációját.” A publicista úgy látja, Kasper bíboros „egyfajta Tony Benn-féle figura az Egyház baloldalán: régi motoros és sokan kedvelik, de benne ragadt a szektariánus hatvanas-hetvenes évek légkörében.”

Vannak más kritikus hangok is. „A 2014-es Szinódus a haldokló északi egyházak püspökeinek rendkívüli önbizalmát bizonyította, akik ennek ellenére úgy érzik, lelkipásztori tanácsokat adhatnak azoknak a helyi egyházaknak, amelyek vagy virágzanak, vagy kitartanak. Sok észak-európai püspök és teológus (és püspök-teológus) úgy tett, mintha újra eljöttek volna azok a paradicsomi évek, amikor ők határozták meg a II. Vatikán Zsinaton a világegyház napirendjét. Hogy ugyanezek a püspökök és teológusok elnököltek a nyugat-európai katolicizmus összeomlása felett az elmúlt 50 évben, láthatólag a legkevésbé sem számít nekik. Újra itt vannak a szép napok” – sziporkázik George Weigel, az Egyesült Államokban ismert és elismert katolikus gondolkodó, II. János Pál életrajzírója. Weigel szerint az egyháztörténetben többször előfordult már markáns, heves vita püspökök különféle csoportjai közt, így ezen nem érdemes annyira rugózni. Ugyanakkor „a 2014-es nézeteltérések nagyon is figyelemre méltóak, mégpedig abban, hogy egyébként intelligens emberek, akiknek az álláspontját eléggé szétbombázták a tudóstársaik, képtelenek voltak annak beismerésére, hogy tévedtek”.

Patrick J. Buchanan, az amerikai paelokonzervatívok nagy öregje a pápai népszerűség áráról értekezik: „Amikor Henrik el akart válni Aragóniai Katalintól és el akarta venni Boleyn Annát, Kelemen pápa közölte, hogy ez nem lehetséges. A házasság mellett való kiállásának ára az volt, hogy a Katolikus Egyház elvesztette Angliát. Elgondolkodhatunk, vajon a mostani pápa mit gondol Kelemen pápa »hajthatatlanságáról«”. Buchanan felteszi a kérdést: „Biztos, hogy az egyháznak alkalmazkodnia kellene ezekhez a társadalmi változásokhoz? Biztos, hogy az egyháznak hozzá kell magát igazítania egy olyan dekadens kultúrához, mint a mienk? Vagy inkább fel kellene lépnie ellene és a morális igazságról kellene beszélnie a kulturális és politikai hatalom birtoklóinak, mint az első mártírok Rómában?”

Ross Douthat, aki két éve mutatta be a New York Timesban, hogy a liberális kereszténység kihalóban van, és a vonalasabb felekezetek tudnak jobban megmaradni (Weigel is ilyesmit mond), most azt fejtegeti, hogy mindenféle egyházi kommunikáció ellenére igenis volt ellentét a szinóduson. Emellett kifejti: „Ami pedig az újraházasodottak áldozását illeti, azon semmi megvitatásra alkalmas nincsen. A katolikus egyház kész volt elveszíteni az Angol Királyságot , és vele az egész angolszász világot azon álláspontja megvédelmezésért, hogy amikor az első házasság érvényes, akkor a második házasságtörés, s ez az álláspont a Názáreti Jézus konkrét szavaiban gyökerezik. Ebben az ügyben a változás, függetlenül attól, hogy miként érték el, nem fejlődés volna, hanem ellentmondás és visszafordulás.”Hozzáteszi: „Egy ilyen fordulat pedig a szakadék szélére lökné az egyházat. Természetesen egy ilyen lépést üdvözölne pár progresszív katolikus és ünnepelné a világi sajtó. Ugyanakkor a katolikus egyház püspökei és ortodox hívei közül sokakat tarthatatlan helyzetben hagyna – mivel a kételyt és az elpártolást, a világvége-hangulatot és a paranoiát bátorítja, sőt, a valódi szakadást. Igen, az egyház ortodox hívei és támogatói kisebbségben vannak – gyakran pici kisebbségben – a magukat katolikusnak tartók közt a nyugaton. De ők azok az emberek, akik a legtöbbet teszik, hogy életben tartsák az egyházat az intézményei hanyatlás korában.”

Ferenc pápának Douthat szerint lett volna lehetősége arra, hogy megosztás és a tanítás megkérdőjelezése nélkül elérje céljait (például a házassági semmisségi eljárás reformjával); de ha a veszélyesebb utat választja, akkor lehet, hogy a konzervatív katolikusoknak közbe kell lépnie: „bizonyára kitarthatnak a tanítás mellett, miszerint Isten nem megvédelmezi az egyházat az önellentmondástól. De talán meg kellene fontolniuk a lehetőséget, hogy nagyobb szerepet kellene játszaniuk az események alakításában, s hogy talán ezt a pápát csak úgy lehet megvédeni a tévedéstől, ha maga az egyház szegül vele szembe.”

Mi köti össze a Festetics-kódexet egy Kawasaki motorral?

„Pálosaink, a fehér barátok” címmel kiállítás nyílt pénteken Pécsett az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrendről. A tárlatot Dr. Udvardy György pécsi megyéspüspök nyitotta meg.

Bátor Botond, pálos szerzetes, a rend korábbi magyarországi tartományfőnöke elmondta: a pálos rend a katolikus egyházon belül létrejött szerzetes közösség, akárcsak a bencések vagy a ferencesek. A pálos magyar alapítású, de nem kizárólag magyar rend. A horvát nemzeti identitás legfőbb mozgatója a horvát pálos rend volt, ahogy Lengyelországban Częstochowa révén, az egészséges keresztény identitás megteremtői és megalapozói is ők voltak. Tehát magyar alapítású rend a katolikus egyház szervezetén belül, amit azért kell hangsúlyozni, mert minden más, a pálosokkal kapcsolatos modern legenda azt a célt szolgálja, hogy kiszakítsa a rendet ebből az egységből.

A pálosok tulajdonában lévő tárgyak és dokumentumok mellett számos, közgyűjteményben őrzött pálos vonatkozású eredeti dokumentum is látható a tárlaton. Több magyar vonatkozású festmény és különleges tárgy érkezett vendégségbe a rend jelenlegi központjából, Częstochowából is. A nagyvázsonyi pálos kolostorban a XV. század végén keletkezett Festetics-kódex is megcsodálható, amit pálos szerzetesek készítettek Kinizsi Pál feleségének, Magyar Benignának. De a XXI. század pálos pasztorációjának fontos eszköze, a zarándokutak sokaságát megjárt motorkerékpár is befért a kiállítás anyagába. A kiállítással kinyílik egy ablak, az érdeklődők beleshetnek a pálosok mindennapjaiba.

Az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Pálos Rend közös rendezésében megnyílt, nagyszabású rendtörténeti, művelődéstörténeti, kultúrtörténeti és multimédiás, időszaki kiállítás kapcsolódik a Ferenc pápa által meghirdetett, a keresztény szerzetességet középpontba állító megszentelt élet évéhez is. A csaknem négy hónapig látható tárlat 2015 februárjában egynapos rendtörténeti tudományos konferenciával zárul a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán.

A New York-i World Trade Center-t és a Washington-i Pentagon-t ért terrortámadások az ártatlanok iránt érzett szomorúság és együttérzés mellett tanácstalanságot és egy lehetséges háború miatt érzett aggodalmat is hátrahagytak. Az eseményeket tárgyaló egyik olvasásra érdemes kommentár Susan Sontag, amerikai írónő tollából származik, aki a katasztrófa idején éppen Berlinben tartózkodott. (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2001.09.15.) Az írónő kifejezetten felteszi a kérdést az USA politikai felelősségéről: „Hol marad annak beismerése, hogy itt nem a ‘civilizációt’, a ‘szabadságot’, az ‘emberiességet’ vagy a ‘szabad világot’ érte ‘gyáva’ támadás, hanem az Egyesült Államokat, a világ egyetlen olyan államát, amely saját magát szuperhatalommá nevezte ki; olyan támadás, melyet az Egyesült Államok politikájának, érdekeinek és tetteinek következményeként indítottak. Hány amerikai tud róla, hogy Amerika még mindig bombákat dob Irakra? És ha valaki a ‘gyáva’ szót a szájába veszi, akkor ezt inkább azokra kellene használnia, akik megtorló támadásaikat felülről hajtják végre, és nem azokra, akik készek arra, hogy maguk is meghaljanak, ha ezzel másokat megölhetnek. Nagyon alaposan át kell gondolni az amerikai titkosszolgálatok kolosszális kudarcát, az amerikai politikát, különösen a Közel-Keleten. Régen megvetettük a szovjet pártnapok egyhangú, megtapsolt és öntelt sekélyességét. Majd minden politikus és kommentátor szenteskedő, valóságot torzító retorikájának egyszólamúsága ezekben az utolsó napokban méltatlan a demokráciához.” Hogy az amerikai írónő ilyen egyértelmű szavakkal szólít önkritikára, arra enged következtetni, hogy az amerikai külpolitika sokakban szorongóan rossz érzést kelt. Nem sokkal másképp szólt egy másik kommentár a FAZ-ban két nappal később (Charles Simic: „Miért értek egyet Susan Sontag-gal”): „Sokkal nyugtalanítóbb politikai vezetőink hiányos messzelátása. Hamarabb fog bekövetkezni, hogy a Talibánok leborotválják szakállukat és asszonyaikat rövid szoknyákban hagyják járni, minthogy a mi politikusaink a múlt politikai döntéseit hajlandók lesznek revidiálni.”

Susan Sontag se többet, se kevesebbet nem tesz, mint diagnózist ad az USA elhibázott külpolitikájáról. Ugyanakkor nem fejti ki, hogy eközben mely esetekre gondol. Talán arra, hogy amikor a Szovjetunió Afganisztánban harcolt az amerikaiak számára Osama bin Laden volt a megfelelő ember, aki amerikai kívánságra és amerikai segítséggel az ottani ellenállást szervezte a rivalizáló világhatalommal szemben. Most azonban nem tudnak megszabadulni azoktól a szellemektől, melyeket ők hívtak elő, vagy helyesebb ezt a szólást felidézni: „aki szelet vet, vihart arat?” – Az amerikai külpolitika egyéb szűklátókörű döntését is fel lehetne még példaként hozni. Lehetséges, hogy Susan Sontag Saddam Husseinre is gondol, Kosovora vagy – a távolabbra eső múltban – a sztálinista Oroszországra, aki szívesen látott háborús partnerből rövid időn belül első számú szellemi fenyegetéssé vált.
Nyugodtan rábízhatjuk az illetékes politikai szakemberekre, hogy a múlt mulasztásait és téves intézkedéseit feldolgozzák (az már más kérdés, hogy megteszik-e). Hogyan néz ki azonban mindezek megítélése vallásos szemszögből?
Semmitmondó az a vélemény, mely az „ember méltóságára mért szörnyű csapásról” beszél, miként ezt az Osservatore Romano tette. Keresztény értelmezés szerint minden gaztett az ember méltóságára mért csapás. Hogy ezen túlmenően célszerű-e éppen a World Trade Center-t az „emberi méltósággal” kapcsolatba hozni, az egy vatikáni lap számára legalább is megkérdőjelezhető.

Az iszlám és a kereszténység alapvetően másképp ítéli meg a szóban forgó terrorcselekményt. Bár a katolikus morálteológia is ismeri az „önvédelem” fogalmát és az ebből következő „igazságos háborút”, de egy terror cselekmény semmilyen körülmény között nem sorolható be e két fogalom tárgykörébe. Terror per definition igazságtalan, mert per definition nem-érdekelteket és ezzel ártatlanokat érint. Katolikus szemszögből egy zsarnok megölése bizonyos körülmények között megengedhető – lásd Stauffenberg merényletét Hitler ellen –, de ez nem terror, hanem egy éppenséggel nem ártatlan ember célzatos likvidálása.
Az ilyen megfontolások legfőbb irányelve az, hogy a cél nem szentesíti az eszközt a Szentírás szavai szerint: „Non faciamus mala ut veniant bona.” (Róm 3,8) Nem szabad tehát rosszat tenni, hogy ezzel jó történjen, vagyis egy jó cél nem igazolja a rossz eszközt.

Ez az alapelv messzemenő következményekkel jár. Meghatározza, hogy az emberi cselekedetnek objektív normái vannak, és így ezeket nem lehet bármely cél érdekében felhasználni, legyenek bár e célok mégoly nemesek és magasztosak is. Azt jelenti, hogy vannak olyan tettek, melyek magukban véve rosszak, és ezért soha, semmilyen körülmény között nem végrehajthatók.
Hogy néhány példát említsünk: az abortuszról szóló vitákban igen gyakran használják érvként az ún. méltányosságot érdemlő eseteket. Ez két jó közötti döntéskor lép fel, például a gyerek élete vagy a házasság felbomlása; a gyerek élete vagy foglalkozási karrier stb. Ezek és az ehhez hasonló érvek azon dőlnek meg, hogy egy ártatlan megölése soha nem megengedett, akkor sem, ha ezzel egy másik jót lehet megszerezni vagy megvédeni.

Ezzel kapcsolatban nagy fontossággal bír, hogy a modern teológia számos kísérletet tett, hogy a hagyományos katolikus tanításnak éppen az emberi viselkedés ezen objektivitását kikerülje, és hátsó kapukat találjon, mellyel olyan tetteket tud legitimálni, melyek nem megengedettek. Egyik ilyen kísérlet az ún. szituációetika, mely azon az állításon alapszik, hogy minden eset egyedüli, és ezért egy tettet nem lehet az általánosan érvényes szabályok szerint megítélni. Így az sem lehetséges, hogy egy emberi cselekedet jóságáról vagy rosszasságáról általános megállapítást tegyünk. – Bár igaz, hogy a körülmények egy tett megítélését befolyásolni tudják, és ezért ismerteknek kell lenniük, de az ekkor sem igaz, hogy egy önmagában rossz tett egy jó cél által jobb erkölcsi minőséget nyer.

Az iszlámra vonatkozóan azt kell mondanunk, hogy az gondolkozás nélkül annak az alapelvnek hódol, hogy a cél szentesíti az eszközt! A cél ezúttal valamiféle „szent háború” az USA és az amerikaiak megalázónak tűnő hatalmi politikája ellen. Ekkor a vallási ellenség megölése hősi tetté válik és a saját élet feláldozása mártíriummá. – Keresztény szemszögből nézve az ilyen „háborús cselekedetek” soha nem igazolhatóak, vagyis mindig bűnt jelentenek, tehát soha nem lehetnek a háborúviselésnek megengedett eszközei, még akkor se, ha nagy és igaz ügyről lenne szó.

A szituáció iróniája abban áll, hogy ez a most tárgyalt keresztény etika elvileg ugyan igen, de gyakorlatban nem képez ellenpozíciót az iszlámhoz. Az iszlám a gyakorlatban egy posztmodern kereszténységgel áll szemben, mely annyira „felvilágosodott”, hogy gyakran még a Tízparancsolatot (a természeti törvényeket) se veszi figyelembe. A katolikus dogmát és a katolikus morált az egyházi hivatal messzemenőkig relativizálta; ezek elvileg még érvényesek ugyan, de gyakorlatban már alig élik és alig követelik meg bárkitől is.

A Taliban mohamedanizmusa a „keresztény dekadencia” ellenpólusának tartja magát, mert nagyon is jól látja az Amerikában és Európában uralkodó erkölcsi mélypontot (összekötve a materiális jóléttel). A kereszténység elvesztette szavahihetőségét és meggyőző erejét, és nem jelent többé komoly szellemi veszélyt az iszlám számára. A sokat bizonygatott párbeszéd a kengyeltartó szerepét játssza.
Az iszlámot a nyugati politikusok, vatikáni egyházi vezetők és saját képviselőik úgy mutatják be, mint valami távol-keleti kereszténységet. Ezt meg lehet figyelni Bush elnöknél, kinek országa saját értelmezésük szerint egy multi-kulturális állam, és aki megpróbálja az összes amerikait együtt tartani. De a pápától, aki ismeri a teológiai különbségeket, és akinek cselekedeteit vallásilag és nem politikailag értékelik, ez nem fogadható el.

Megmutattuk, hogy a kereszténység abban a szekularizált formában, mely korunkban a legtöbb nyugati ipari országban és sajnos magában a katolikus Egyházban is jelen van, az alapelvek ugyanolyan széthullását mutatja fel, mely az iszlámban úgymond természeténél fogva jelen van. „A cél szentesíti az eszközt” olyan irányelv, melyet mindenki elítél, ha egy terrortámadás halálos következményeként éli meg. De hogy mi, keresztények, már régóta ennek a pragmatizmusnak hódolunk, azt úgy tűnik, senki sem veszi észre.

Nem össze nem illő dolgok összekeverése, ha következtetésként megjegyezzük: a kereszténység belső megújulása és különösen a katolikus Egyháznak atyáik hitéhez és buzgóságához való visszatérése az egyetlen lehetőség a létrejött problémák belülről jövő és ezáltal tartós megoldására.

Az iszlám ma ugyanúgy, mint régen, döntő problémát jelent. De mielőtt pontosan kifejtem, mely szempontok szerint taglalom e témát, célszerű e probléma mindkét oldalát megvilágítani.
A mi országunkban (Franciaország), ahol az iszlám időközben a második legnagyobb vallás lett, az iszlám terjedése különösen a Maghreb és újabban Afrika országaiból történt masszív bevándorlással függ össze. Ez úgy az etnikai és a vallásos közösségek közötti együttélésben, mint azokban a kérdésekben hoz magával problémákat, melyek a közrend fenntartásával vannak egybekötve, mint például a csador viselése az iskolákban.
Ezek a problémák nem esnek direkt a mi területünkbe. Azoknak a politikusoknak kell ezzel foglalkozni és a dolgokat okossággal és az igazságosság figyelembevételével megpróbálni szabályozni, akiket a polgári társadalom jólétének őrzésével megbíztak. Ami bennünket, vallási újságot illet, minket csak az iszlám vallási aspektusa érdekel.

Kertelés nélkül állítjuk, hogy az iszlám hamis vallás, melyet Mohamednek egy démon sugalmazott azért, hogy a lelkeket megtévessze. És éppen azért, mert hamis, azt mondjuk, hogy veszélyes is: veszélyes természetfeletti síkon, mert a lelkeket a pokolba vezeti, de veszélyes természetes síkon is különösen erkölcsi következményei miatt, mint például a poligámia, az asszonyok szolgasorban való tartása stb.
Az iszlám által keltett veszéllyel kapcsolatban a legfontosabb szükségszerűség abból áll, hogy észrevegyük, hogy ez a veszély valóban fennáll. Ami ma a keresztény Európát körüllengi, az egy szimpatikus és ártalmatlan iszlám illúziója. A mi dossziénk olyan információkat tartalmaz, melyek reálisabb nézetet tesznek lehetővé. Nem, az iszlám nem ártalmatlan, nem szimpatikus! Éppen ellenkezőleg, a legnagyobb mértékben veszélyes.

Valóban, mind a moszlim, mind a keresztény országokban végrehajtott különféle erőszakos cselekmények miatt is veszélyes. De ez, ismételjük, nem a legfontosabb szempont. Az iszlám mindenek előtt azért veszélyes, mert hamis vallás, és képes arra, hogy számos lelket letérítsen az örök üdvösség útjáról, és ezt, miként a történelem megmutatta, definitív megteszi.
Ezenkívül (ezt is megmutatta a történelem) az iszlám soha nem olyan veszélyes, mint azokban az időkben, melyekben az Egyház saját hitét megkérdőjelezi, melyekben a keresztények tévtanokban és spirituális lanyhulásban tévelyegnek. Ezért az elkövetkezendő évtizedekben azzal kell számolni, hogy az európai keresztények tömegesen fognak az iszlámhoz pártolni.

Minden illúziónkat fel kell adnunk, és fel kell ismernünk, hogy országunk az elkövetkezendő években egyszerűen áttérhet az iszlám vallásra. Ugyanakkor nem szabad, hogy ez a szükséges tisztánlátás pánikba ejtsen bennünket. Hiszen az iszlám erejét elsősorban a keresztények gyengeségéből meríti, először hitük gyengeségéből, aztán döntőképességük meggyengüléséből.
Ezt bizonyítja Lepanto esete is. Évszázadok óta uralták és terrorizálták a moszlimek a Földközi tengert. Szent V. Pius ösztönzésére a kereszténység végre megmozdult: a hívek elkezdték a rózsafűzért imádkozni, a keresztény fejedelmek gályákat és katonákat fegyvereztek fel, a hadsereg ismereteit és bátorságát vetette be. És az eredmény nem váratott magára: a moszlim flotta, mely addig verhetetlen volt, Lepantonál megsemmisítő vereséget szenvedett, mely Európát az iszlám fenyegetés egy részétől felszabadította.

Egy ilyen dosszié, egy ilyen könyv nem kell pánikot és csüggedést okozzon bennünk, hanem tisztánlátást, és annak akaratát, hogy mostantól kezdve minden nappal jobban éljük meg keresztény hitünket, valamint eltökéltséget és bátorságot. E fegyverekkel és Isten segítségével le lehet az iszlámot győzni.