Advent 4. Vasárnap
Lk 1,26-38
„Üdvözlégy kegyelemmel teljes”

Jézus születésének hírül adása, Lukács evangéliumában Keresztelő János születésének hírüladását követi. Az evangélista jó érzékkel fokozza az olvasók izgalmát, amikor ezen jelenet elé helyezi az öregedő papi házaspár Zakariás gyermekének, Keresztelő János születésének hírül adását. A mai olvasó számára azonban szokatlan történettel állunk szembe.
A szokatlanság oka, hogy a hírüladás isteni küldött által történik, a kiválasztott emberi személy pedig, mintha csak várta volna ezt a híradást, azonnal elfogadja a küldetését. Ne feledjük el Lukács evangéliumát más típusú olvasó közönségnek szánta mint evangélista elődei, sőt azt is kell mondani, hogy az elbeszélésének anyagát is más közegből vette, amilyenből mi a híreket venni szoktuk. Lukács csodálatos gyermekségtörténete sok vonatkozásban meggyezik Máté hasonlóan csodálatos történetével, igaz jó néhány vonatkozásában el is tér ettől.
A legkülönösebb azonban mégis az, hogy a gyermekség történet elbeszélése magától az evangélium további szövegétől is eltér. Ebben a szövegben angyalok hirdetik Isten fia, a Megváltó érkezését, akinek isteni természete mindenki számára magától értetődő. Az evangéliumokban pedig, a kiválasztott apostolok, a 12 kételkedik Jézus istenségében és messiási küldetésében. Miből adódik tehát ez a különös ellentét az evangélium eleje és közepe között?
Alapvetően a források különbözőek. Lukács evangéliuma elején bevallja, hogy ő, aki ezt az evangéliumot írja, szorgalmasan utánajárt az eseményeknek, vagyis forrásokból gyűjtötte össze a tudósításait, nem lévén szemtanúja az eseményeknek. De Jézus egyetlen tanítványa, leszámítva Máriát, nem szemtanúja ennek a jelenetnek. Az apostolok csak Jézus nyilvános működésének tanúi, itt viszont az un. „rejtett élet” legelső epizódjáról van szó, amelyet feltehetően csupán Jézus családja és a názáreti, és betlehemi néphagyomány őrzött meg. Ez a hagyomány, Jézus nyilvános működésének végéig egy család egyszerű magánjellegű története volt. Mindenki számára érdekes történetté csak Jézus halála és feltámadása után vált, amikor Jézus tanítványait is, érdekelni kezdte mesterük földi életének kezdete is. Ekkor gyűjtötték össze ezt a történetet, amelynek egyes elemeit már átelmélkedték az átadók a próféciák, és Jézus későbbi tetteinek fényében. Ezért szoktuk azt mondani, ez a történet önmagában egy kis mini evangélium, vagyis evangélium az evangéliumban. Történeti kialakulását illetően azonban nem ez tekinthető az első lejegyzett forrásnak, Jézus életéről, hanem a passió történet. Vagyis ennek az elbeszélésnek a hátterében már a Jézusba vetett megélt hit van jelen. Ezért olyan nehéz ezt a történetet hitetlen közegben elmesélni. Ezért szorulunk rá, minden esetben, hogy ezt a történetet magyarázzuk, mert az elbeszélő beleírta a történetbe a maga teológiai szemléletét is. Nem kételkedők, vagy kutatók szolgáltatták Jézus születésének történetéhez az alapot, hanem olyan elbeszélők, aki hatása alatt voltak annak az isteni tettnek, hogy az ő rokonságukat meglátogatta az Isten. Isten nagy jótetteit pedig, lehetetlenség elfogulatlanul elbeszélni.
Jézus születésének történetével mindig elmondja az evangélium azt is, hogy az Isten a földön családi esemény lett. Ez a történet valahányszor elhangzik, kérdéseket és vágyakat ébreszt. Kérdéseket, hogy mi mindent nem tudunk még ennek az eseménynek a részletiről, és vágyat, hogy milyen jó lenne, ha az Isten hozzánk is megérkeznék, a mi családunkban is esemény lenne. Tudnunk kell a hívőknek semmi sem lehetetlen.

Kedves Testvérek! Advent 3. vasárnapja

Javában benne járunk az adventi időben, az úrjövet idejében. De mit is jelent az úrjövet, mit értünk alatta? Értjük az, hogy egykor a történelem egy bizonyos pontján és idején, közel kétezer évvel ezelőtt Palesztinában megjelent Jézus Krisztus, az Isten Fia, aki közöttünk élt harmincegynéhány évig, majd meghalt, föltámad és visszament a mennyei dicsőségbe. Értjük az úrjöveten az is, hogy ez a Krisztus, majd a történelem végén ismét eljön. Az úrjövet két hatalmas villanás az emberiség történelmének múltjában és a bizonytalan, ismeretlen végében. S ami közte van? Mert a mi életünk most folyik a XX. században, és nem a múltban és a jövőben. Nekünk a sötétség jutott? Olyan számunkra Krisztus felvillanása kétezer évvel ezelőtt, mint amikor éjszaka szemünkbe világít egy autó reflektora, hogy utána szinte megvakulunk, a sötétség még nagyobb lesz utána. Úgy érezzük, hogy most nincs itt Krisztus. Talán jobb lett volna, ha Krisztus el sem jött volna, ha nem bolygatta volna meg a mi világunkat. Felejthetetlen volt az a galileai tavasz, amikor közöttünk voltál, Jézus. És tudjuk, hogy ismét eljössz az idők végén. De most magunkra hagytál, egyedül vagyunk.

Nagyon sok keresztényt és félig keresztényt valójában ezek az érzések uralják: Jézus élt, közöttünk volt, majd egyszer újra eljön, de most itt hagyott bennünket magunkra. Nem is csoda, ha ez a gondolkozás megszüli az ateizmust. Tagadja Istent és Krisztust, mert magára hagyta. És sokszor hiába van az Egyház, és a szentségek - amik Krisztus jelenlétét hivatottak közvetíteni - nem érezzük, hogy közöttünk lenne Jézus.

Szinte vég nélkül történik az, amit papként alig másfél éve egyfolytában tapasztalok. Emberek, akik meg vannak keresztelve, jobb esetben húsvétkor és karácsonykor feltűnnek a szentmisén, s aztán gyermekük születik. A nagymama unszolására elhozzák megkeresztelni. A keresztelés szövegét egyedül a pap mondja, a válaszokat a sekrestyés mondja. Jobb esetben szülők közül legfeljebb az édesanya mormog valamit a foga között. Alig várják már, hogy vége legyen az egésznek. Miért? Mert úgy érzik, nincs ott Krisztus, csak hókusz-pókusz az egész.

Hogyan kerültünk ide? Ebben bizony bűnös a közelmúlt igehirdetése. Igehirdetésünk túl sokat moralizált. Annak részleteit tagolta, hogy hogyan kell megtartani az 5. 6. és 7. parancsot, és hogy mikor halálos és bocsánatos egy bűn.

Hibás ebben a hitoktatás, mely a hittanulókat nem vezette be a szentségek titkaiba, ahogy az első századokban tették az egyházatyák. Akkor csak a megkeresztelés és a szentségekben való részesedés után fejtették ki az újonnan megkeresztel felnőtt keresztényeknek, hogy mi a keresztség, mi az Oltáriszentség. Azzal a megfontolással tették ezt, hogy "Ne szórjátok a gyöngyöket a sertések elé". Mi pedig halálos bűnről beszélünk olyan korú gyerekeknek, akik nem is tudnak halálos bűnt elkövetni; szentmiséről az olyanoknak, akik még nem voltak elsőáldozók. S közben a minket ért szenvedéseket azzal a nagyvonalú megokolással intézzük el, hogy ki kell bírni ezt a siralomvölgyet, mert majd odaát a boldogság vár ránk. Aztán csodálkozunk, hogy a boldogságot kereső ember elutasítja ezt a fajta keresztény hitet, mert nem kér a siralomvölgyből, mert a boldogságot keresi itt a jelenben is.

A két úrjövet - Jézus földi élete és dicsőséges második eljövetele - távol van egymástól. Olyan ez, mintha gyermekkoromban egyszer láthattam volna édesanyámat. Eljött volna az árvaházba és egy napot együtt töltöttünk volna. S aztán elbúcsúzva a következőket mondta volna: Kisfiam, én szeretlek téged, de többet sose jövök el, viszont igyekszem majd ott lenni a halálos ágyadnál.

Valljuk meg, mi nem egy ilyen Istent akarunk. Sokan, akik ateistának vallják magukat, valójában az ilyen istenképet tagadják, aki magunkra hagy minket ebben a siralomvölgyben.

A mi Istenünk - a valódi - velünk van. Hiszen a neve is mutatja: Emmanuel, azaz velünk az Isten. Hogyan?

Jézus a János evangéliumában mondja Nikodémusnak: "Aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten Országába." Aki pedig vízzel és Szentlélekkel keresztel, az maga Krisztus, ahogyan a mai evangéliumban mondta Keresztelő szent János: "Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismerek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani."

Amikor megkereszteltek bennünket beléptünk az Isten Országába. Abba az Isten Országába, amely elkezdődött mikor Krisztus megjelent a földön, az első karácsonykor. Ez az Isten Országa nem azt kívánja tőled, hogy összeszorított fogakkal, Isten nélkül csináld végig életedet ebben a siralomvölgyben, hanem boldogságodat akarja. Az igazi boldogságot kínálja neked.

És nem az Isten nélkül kell végig élned életed. Amikor néhány nap múlva karácsony ünnepe lesz, ez nem pusztán egy megemlékezés Jézus születésének eseményeiről, melyek közel 2000 éve történtek; mint ahogy megemlékezünk például október 23-ról. A keresztény emlékezés jelenvalóvá tesz azt az eseményt, amit ünnepel. Karácsonykor közöttünk, és a világ minden táján lélekben ismét megjelenik a betlehemi istálló, s benne az világmindenség királya csöpp tehetetlen emberként. Lélekben újra közöttünk lesz az a hatalmas esemény, amikor az Isten emberré lesz, amelyhez foghatót emberi elme ki nem talált volna soha. Újra velünk lesz az az élmény, ami a pásztoroknak és a királyoknak jutott ki: velünk az Isten, közöttünk az Isten!

Most persze sokan azt mondhatnák, hogy mindez szépen hangzik, de csodák nem történnek manapság: ugyanolyan lesz a karácsony, mint a tavalyi. Két napig mosolygunk egymásra, s aztán minden megy tovább a régi kerékvágásban. Persze, ha így gondolkodol, akkor valóban ugyanolyan lesz, mint a többi. Ha nem is akarod a közöttünk élő Istent befogadni, akkor valóban nem történik semmi. Ha nem is akarsz igazán boldog lenni, ha nem helyes módon és helyen keresed az igazi boldogságot, akkor valóban csak siralomvölgy lesz az életed. Mert az a betlehemi kisded nem erőszakolja magát rád. Csak csendesen, mind bármely más gyermek, fekszik a jászolban és vár rád, hogy megossza veled az emberi lét gondjait és boldogságot ajándékozzon.

Hogy megvalósuljon ez a hiteles kereszténység, ehhez nekünk - akik kitartunk hitünk mellett és tanúságot teszünk róla azzal is, hogy templomba járunk -, meg kell újulnunk. Félre kell hajítani azt a hitet, mely állandó erkölcsi elvárásoknak teszi ki az embert. Azt a hitet, amely nem ígér mást a földi siralomvölgyre, mint kitartást. Hirdetni kell azt a hitet, mely azt mutatja az Istenre szomjas embereknek: velünk az Isten - most és mindörökké.