Megkeresztelkedésekor Jézus beállt a megtérést kereső bűnösök sorába, hogy így is megmutassa: közösséget vállal mindennel, ami emberi.
Jézus megkeresztelkedése (mozaik, Feltámadás temető, Affton, Missouri, USA, 1974)
Ahogyan az evangéliumok általában, úgy a Jézus megkeresztelkedéséről, pontosabban rituális alámerítkezéséről szóló beszámolók is át vannak itatva azzal a hittel, amely az ő feltámadása után született meg az egyházban. Jézus megkeresztelésének történetében egyszerre található meg a megtörtént esemény elbeszélése és annak teológiai értelmezése. Amikor a Szentírás magyarázói megpróbálják rekonstruálni az eseményt, többségében két irányból közelítenek.
Az egyik megközelítés abból indul ki, hogy Jézus, hasonlóan a többiekhez, mint megtérésre vágyó ember ment le a Jordán partjára, hogy az alámerítést kérje Jánostól. Ez az értelmezés azt emeli ki, hogy Jézus valóságos ember volt, teljes egészében korának gyermeke, egy azok közül, akik János szavára felismerték azt, hogy az életükben változásra van szükség, méghozzá azáltal, hogy az életüket Isten felé fordítják.
Egy másik, elterjedtebb megközelítés szerint Jézus megkeresztelkedése nem más, mint nyilvános működésének nyitánya, amikor a Lélekkel felkenve rálép az Istentől neki szánt útra. A jordánbéli keresztségkor tapasztalt teofánia, azaz a különleges isteni megnyilatkozás, megerősíti Jézust egyedi önazonosságában, amely őt Istenhez, mint Atyjához fűzi, aki a Lelkét árasztja rá.
E két megközelítés egyben két értelmezési irányt is képvisel, amelyek jó, ha kölcsönösen kiegészítik egymást, ha egy-egy szentírási szakasz értelmét kutatjuk. Hiszen ahogyan a történelmi magyarázat nem rázhatja le magáról a teológiai értelmezések különféle rétegeit, úgy a megtörtént esemény sem áldozható fel a teológiai eszmefuttatások oltárán. Ezért Jézus keresztségét a Jordánban e két szempont együttes alkalmazásával érdemes vizsgálni. Úgy, mintha két különálló sínszálról volna szó, amelyek azonban sínpárt alkotva egy irányba tartanak.
Kétségtelen, azzal, hogy Jézus beállt a János keresztségét kérők sorába, azonosult azokkal az emberekkel, akik a vízzel való lemosás után bűnbánattal és megtéréssel akartak kilépni a folyóból. Egy olyan, valódi ember Jézus áll a szemünk előtt, aki nem ódzkodott Jánosnál keresni Istent és saját élete megújulását. A keresztelkedéssel Jézus részévé vált ennek a János-féle megújulási mozgalomnak, ugyanakkor a későbbiekben elindította a sajátját.
Jézus tehát egy megtérő? Miért is ne? Jézus az emberi élet teljességét élte meg, a létezés és az érzelmek egész skáláját. Hajlamosak vagyunk olykor olyan félistennek elképzelni őt, akit, mint egy marionett bábut, felülről mozgattak és irányítottak. Ha azonban Istent nem sértette, hogy Fia szenvedjen és kereszthalált haljon, miért gondolnánk, hogy bármiben kárára lett volna, hogy közösséget vállal a megtérést keresőkkel? Nemde tekinthető-e inkább ez a gesztus a hús-vér emberré való megtestesülés (incarnatio) és a teljes önkiüresítés (kenószisz)állomásának? Ebből a szempontból a megkeresztelkedés egyenes folytatása lesz a pusztai megkísértés története.
Skóciai Szent Margit emléknapján, november 16-án tartotta búcsúünnepét a Pécsi Egyházmegye Skóciai Szent Margit Gondozóotthona. A délutáni szentmisét Udvardy György pécsi megyéspüspök celebrálta a Margitmajorban.
Az intézmény a környező településeken lévő társintézményeket, szociális és egészségügyi intézmények vezetőit, lakóit meghívta a szentmisére és az azt követő vacsorára.
Az ünnepi szentmise és asztali áldás után Kocsis József, a Szociális Igazgatók Magyarországi Egyesületének elnöke kért szót. Beszédében kiemelte, hogy elismerik és értékelik azok munkáját, akik a szociális ellátás területén kimagasló szakmai eredményeket érnek el. A Szociális Munka Napja alkalmából Schaffer Zsuzsanna, a Pécsi Egyházmegye Skóciai Szent Margit Gondozóotthonának vezetője SZIME Díjat vehetett át.
Schaffer Zsuzsanna Teréz anya gondolataival köszönte meg a díjat:
„Mindaz, amit teszünk, csak csepp a tengerben, de a tenger is kisebb lenne a nélkül a csepp nélkül."
A remény fogalmát járták körül a résztvevők a Pécsi Egyházmegye második szabadegyetemi estjén, október 21-én. A rendezvényre ezúttal is három előadót hívtak meg, hogy egy-egy húszperces előadásban három különböző nézőpontból értelmezzék a szóban forgó fogalmat.
Udvardy György pécsi megyéspüspök után Bodó Márta irodalmár és teológus, valamint Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát mondta el gondolatait. Az előadások után a közönség soraiban ülők is hozzászólhattak az elhangzottakhoz.
„Mit jelent?" címmel három hete indította el szabadegyetemi konferenciasorozatát a Pécsi Egyházmegye. Olyan meghatározó fogalmakat készültek megvilágítani, amelyek nemcsak a kereszténységben, hanem a hétköznapi életben is fontosak. Első alkalommal a hit, ezúttal pedig a remény volt az előadások témája. Udvardy György pécsi megyéspüspök egyebek mellett arról beszélt, hogy a remény összetett erőforrás, amely személyes élményeken és meggyőződésen alapul.
„A reménnyel kapcsolatban életünk egy lényegi kérdésével szembesülünk. Nevezetesen azzal, hogy valójában hol van az én erőforrásom? Hol van az én meggyőződésem? Hol van az én bizonyosságom? Valójában ez az, ami az én reménységem." – fogalmazott a főpásztor.
Bodó Márta irodalmár, teológus és főszerkesztő Kolozsvárról érkezett Pécsre. A szabadegyetemet azért tartja fontosnak, mert olyanok is betérhetnek az előadásokra, akik más egyházi eseményekre valószínűleg nem mennének el. Ez pedig megteremti az együttgondolkodás lehetőségét és kifejezi az egyház nyitottságát, válaszkeresését.
Bodó Márta, a Vasárnap és a Keresztény Szó főszerkesztője hozzátette: „Mennyire tűnik úgy a mai világnak, hogy üres szólam az, amit a mai világ hall az egyháztól a reményről? Hogyan lehetne ezt tartalommal megtölteni annak az embernek, aki templomba esetleg nem jár, de nagyon is keresi a reményét és az élete értelmét?"
Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát szerint az ember egyik alapvető tulajdonsága az örök reménykedés: enélkül ugyanúgy nehéz lenne élni, mint a hit vagy a szeretet hiányában. A keresztény ember reményének alapja pedig Jézus Krisztus.
„A keresztény remény élő remény, mert élő, személyes kapcsolaton alapul. Azt gondolom, ez a minőségi különbség, és ez a más, ami az emberi általános hétköznapi reményt fejezi ki – és ez az, amit egy keresztény hívő módon a személyes Istenben remél." – fogalmazott a főapát.
A szabadegyetem következő témája a szeretet lesz, amelyről Udvardy György pécsi megyéspüspök mellett Kellermayer Miklós sejtkutató professzor és Varga László plébános, a Kaposvári Egyházmegye általános helynöke beszél november 25-én.
A hagyomány szerint a jeruzsálemi templom kárpitját, amely Jézus halálakor kettéhasadt, Szűz Mária készítette. Ahogyan Isten a függönyt félrevonva belépett Mária méhébe és életébe, úgy minden ember életében el akarja húzni az őt kizárni próbáló függönyöket.
A legtöbb ember számára fontosak a családi emlékek. Anekdotaszerű történetek aprócseprő dolgokról, mindennapos helyzetekről, amelyek mégis a családiasság otthonos érzését nyújtják. Ez az igény megvolt a legkorábbi keresztényekben is, akik kevesellték azt, amit Jézusról megőrzött a hagyomány, különösen is a gyerekkorát és a családját illetően. Az ún. apokrif evangéliumokban ilyesféle történeteket gyűjtöttek össze: kik voltak Jézus nagyszülei, hogyan találkozott Mária és József, miket csinált a kisfiú Jézus és így tovább. Bár manapság olvasva ezeknek a történeteknek leginkább a bájos naivsága tűnik fel, az azonban jól látszik belőlük, mennyivel könnyebb „elképzelni", hogy az emberré lett Isten Fia hogyan élte az életét, mint a lényegre szorítkozni, ahogyan azt a kánoni, vagyis a hivatalosan elfogadott evangéliumok szerzői teszik.
Mária vörös fonalat kap a főpaptól (mozaik, Khóra-templom, Isztambul)
E korai apokrif evangéliumok egyike a Jakab prótoevangéliuma (ősevangéliuma) című írás, amely nagyrészt Mária csodálatos születését és a jeruzsálemi templomban való felnevelkedését mondja el. A szerző már ismerte a Bibliában szereplő evangéliumoknak Jézus születésére vonatkozó adatait, ezért Jakab prótoevangéliuma nagy valószínűség szerint csak 150 után keletkezett. Az elbeszélés szerint, miután a gyermek Máriát apja és anyja a jeruzsálemi papok gondjaira bízta, Mária más lányokkal együtt ott élt a templomban, mint egy „bentlakásos iskolában", ahol természetesen angyalok gondoskodtak az élelméről. A feladatuk pedig a templomi függöny megszövése volt.
„A papok tanácsot tartottak. – Készíttessünk függönyt az Úr temploma számára – határozták el. És a főpap kiadta a parancsot: – Hívjatok hozzám szeplőtelen leányokat Dávid törzséből! A templomszolgák szétszéledtek, hogy ilyen leányokat keressenek: fel is kutattak közülük hetet. A főpapnak azonban eszébe jutott, hogy a kis Mária Dávid törzséből való, s szintén szeplőtelen az Úr előtt. Így a szolgák elmentek, és őt is odavezették. Aztán mindannyiukat bevitték az Úr templomába, ahol a főpap kiadta nekik az utasítást: – Húzzatok sorsot egymás között, melyiktek fonja az arany- és az azbesztfonalat, melyiktek a lent, a selymet, a kék, a skarlátvörös és a mélybíbor színűt! Máriának a sorshúzás a skarlátvöröst és a mélybíbort juttatta; fogta hát az anyagot és hazament. Mária hozzálátott a fonáshoz: a skarlátvörössel kezdte." (Jakab prótoevangéliuma X, 1-2.)
Mária tehát egyike volt azoknak, akik azt a függönyt szőtték meg, amely a jeruzsálemi templom legfontosabb részét, a Szentek Szentjét választotta le. Ott őrizték a szövetség ládáját, ahová kizárólag a főpap léphetett be egy évben egyszer (vö. Zsid 9,7). Ez a függöny az, amely Jézus kereszthalálának pillanatában kettéhasadt (Mk 15,38; Mt 27,51a), jelezve, hogy Jézus egyszer s mindenkorra belépett az Istent és embert elválasztó függöny mögé, ám nem a földi, tapintható, hanem a tökéletes, mennyei szentélybe (Zsid 9,11-12.24). Az egész emberi történelem megtorpant egy pillanatra Jézusnak a keresztről felhangzó kiáltásától, amikor mindaz, ami az emberek és Isten között akadályt képezett, örökre megsemmisült.
A mai kor emberét megkísérti, hogy amíg elfoglalt és sietős életének szövetét egyre sűrűbbre szövi, olyan vastag kárpittal veszi körül életének „szentélyét", vagyis a lelki életét, hogy oda csak elvétve lesz bejárása. S hogy miféle függönyökkel próbáljuk Istent kirekeszteni életünkből? Rowan Williams nyugalmazott canterbury-i érsek ezekre figyelmeztet:
„A szégyen, talán, a hamis szerénység, amely azt érezteti velünk, hogy közvetlenül nem merészelhetünk Isten jelenlétébe lépni, mivel annak fénye sértené a szemünket, úgy hogy elviselhetetlennek, ördöginek és alkalmatlannak éreznénk magunkat. A szokás és a beidegződések, amelyek úgy tesznek, mintha a függöny valójában fal lenne. Elfelejtetik velünk, hogy bármi is volna mögötte. Megyünk tovább, és Istenről és magunkról laposan és unalmasan beszélünk úgy, mintha nem volna semmi valóságos odaát. Olykor, ami Isten szentségével szembeni szerénységnek és érthető szorongásnak indul, ostoba konvencionalizmussá változik." (Ponder These Things [Forgasd szívedben ezeket a dolgokat], 2002, 66. o.)
Az angyali üdvözlet (ikon, 12. század vége, sínai Szt. Katalin-kolostor)
A Jakab-féle apokrif evangélium folytatásában Mária szövését Isten angyalának látogatása szakítja félbe. A Lukács evangéliumából ismert köszöntés, „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes!" zavarba hozza a kúttól visszatérő Máriát.
„Mária körülnézett, jobbra is, balra is, honnan jön a hang, aztán minden ízében reszketve ment vissza a szobájába. Letette a korsót, elővette a mélybíbor anyagot, és újra a székére ült, hogy a bíbort is megfonja. És lám, egyszerre csak elébe állt az Úr angyala. – Ne félj, Mária – bátorította –, mert kegyelmet találtál a mindenség Ura előtt: foganni fogsz az Ő Igéjétől!" (Jakab prótoevangéliuma XI, 2.)
Úgy tűnik tehát, hogy az ember akárhogy szövi-fonja élete fonalát, akárhogy csomózza és bogozza is a szálakat, Isten egyszer csak belép, és képes mindezt félbeszakítani. A gondosan kimunkált, a szép, de sokszor hamis képekkel kihímzett függönyt Isten elhúzza. Mária méhének függönyét félrevonva lépett be Isten nemcsak az ő, de az egész emberiség életébe. Gyökeresen felforgatott mindent a függönynyíláson beáramló isteni fuvallat. Ami Máriával az angyali üdvözletkor elkezdődött, az nagypénteken a meghasadt templomfüggönnyel teljesedett be. (A két nap egybeeséséről és teológiai kapcsolatáról lásd Az ő kínszenvedése és keresztje által című korábbi írásomat.) Isten kit így, kit úgy akaszt meg a szövögetés közben, és talál magának utat, hogy belépjen az ember legszentebb szentélyébe, a szívébe.
Pierre Teilhard de Chardin jezsuita tudós 1923-ban a kínai Ordosz-sivatagban végzett kutatómunkát. Amikor egy reggel, a színeváltozás ünnepén a kelő nap vörös és narancs fényét megpillantotta, a látvány igen mély hatást gyakorolt rá. Úgy érezte, szeretné az egész teremtett világot Istennek felajánlani, ezért szeretett volna misét mondani.
Ám mivel nemhogy oltár, de még ostya és bor sem állt rendelkezésére, ez lehetetlen volt. Így arra jutott, hogy maga a világ lesz az oltár hálaadása, vagyis eucharisztiája számára, kenyér és bor gyanánt pedig a világban történő dolgokat helyezi rá. Hálaadó imádságát az új napra ébredő világ felett tehát a felkelő nap fényében mondta el. Teilhard de Chardin imája rövidítve így hangzik:
„Uram, itt nem találok se bort, se kenyeret. Oltárom sincs. Ezért a szimbólumok fölé emelkedem, a Valóság puszta fenségébe, s én, a Te papod, az egész Föld oltárán ajánlom fel Neked a Világ munkáját és verítékét.
Ott, messze Keleten végigfutott a felkelő Nap első sugárcsókja. Tovahömpölygő tűzszőnyege alatt ismét ébredez a Föld élő színe, végigborzong, és újra kezdi gigászi küszködését. Istenem, ide teszem paténámra azt a termést, amely ettől az új erőfeszítéstől várható. Kelyhembe öntöm minden gyümölcs borát, melyet ma kipréselnek az emberek. Kelyhem és paténám: lelkem mélye. Szélesre tárul minden erő felé, ami csak mindjárt felszállni kezd a Földkerekség minden pontjáról és a Lélek felé futva összpontosul.
Hadd gondoljak hát mindazokra, legyen most titokzatosan jelen minden ember, akit új hajnalra ébreszt a Nap. Uram, egyenként jelennek meg azok, akiket szeretek: Te adtad őket életem természetes támaszául és varázsául. Sorba veszem annak a másik kedves családnak tagjait is, melyet oly sokféle elemből lassacskán gyűjtött körém a barátság, a tudományos kutatómunka és a szellemi alkotás rokonsága. De főleg azokra gondolok, akik – igaz úton vagy tévelyegve – ott dolgoznak az irodákban, laboratóriumokban, gyárakban, hisznek a Világ haladásában, és ma is szenvedélyes odaadással fogják kutatni a fényt.
Mindazt, ami e nap folyamán növekedni fog a Világban és mindazt, ami megfogyatkozik, még az elhalókat is, össze akarom gyűjteni magamba; hogy Neked nyújtsam át. Íme, Uram, áldozatom anyaga. Csak ez tetszhet Teneked. Uram, fogadd el ezt a teljes Ostyát, melyet a vonzásodra ébredező Teremtés ajánl fel ezen az új hajnalon.
Minden élőre, ami ma fog kicsírázni, növekedni, sokasodni, virágba borulni és termést hozni, ismét mondd ki szavadat: »Ez az én testem«. S minden halálra, amely szétrágni, elhervasztani és szétszakítani készül, mondd ki parancsoló szódat (a hit igazi titkát): »Ez az én vérem!«
Egyesülésem most már csonka maradna (még keresztény sem volna), ha e nap folyamán a nekem szánt növekedéssel együtt el nem fogadnám a saját nevemben és a Világ nevében is – a Veled egyesülés legközvetlenebb részeként – éppen a legyöngülés, az öregedés és a halál alattomos vagy kirívó munkáját, amely szüntelenül aláássa a Mindenséget, üdvösségére vagy kárhozatára. Én Istenem, szívszakadva vetem magam azokba a félelmetes szétolvasztó erőkbe, melyek által – gondolkodás nélkül akarom hinni – ma is Isteni Jelenléted lép parányi egyéniségem helyébe. Tehát most már egyetlen szándékba foglalom annak boldogító örömét, ami az enyém, és annak szomját is, ami hiányzik nekem.
Uram, zárj engem Szíved legmélyére. S miközben ott tartasz, égess, tisztíts, gyújts lángra, tégy izzóvá, alakíts át egészen, Szíved ízlése és tetszése szerint, önmagam teljes megsemmisüléséig. Ámen."(fordította Rezek Román OSB)
Teilhard de Chardin ezt a hálaadást természetesen nem keverte össze a szentmise rendes megünneplésével, sokkal inkább az eucharisztia „meghosszabbításának" vagy „kiterjesztésének" tekintette. Krisztus teste és vére az eucharisztia anyagában valósul meg. Úgy vélte, hogy a megtestesülés az egész fizikai világot magában foglalja, és így a testté, anyaggá lett Isten misztériuma felsejlik a teremtés egészében.
Teilhard de Chardin élménye nemcsak az övé, mint katolikus papé, de lehet minden megkeresztelt emberé is. A keresztség által ki-ki arra hivatott, hogy hálaadással ajánlja fel a teremtett világot Istennek. Ezt az általános papi szolgálatot sokféle módon lehet elvégezni. Például amikor elkezdődik a nap, amikor megpillantjuk a hajnal vörösét és narancsát, Teilhard szavai hasonló imára inspirálhatnak.
Megújult és megszépült a pécsi püspöki palota középkori eredetű, egykor védelmi célokat szolgáló vártornya, amely 1840 óta adott otthont a püspöki levéltárnak. Az ott őrzött dokumentumokat a felújítás miatt az egyházmegye másik, a káptalani levéltárához költöztették.
Egy részük ott is marad, a ritkábban használt iratokat viszont rövidesen visszaszállítják a frissen renovált toronyba. A pécsi püspökség az évszázadok során két levéltárat létesített: az egyik a káptalan – azaz az egyház-igazgatási testület – archívuma, a másik a püspöki levéltár. Az utóbbinak csaknem két évszázadon át a püspöki palota 15. századi vártornya adott otthont.
Damásdi Zoltán, a Pécsi Egyházmegyei Levéltár levéltárosa elmondta:
„A 18. század második felében Klimó György püspök kulturális célra átalakíttatta a tornyot. A harmadik emeleten egy csillagvizsgálót rendezett be, az első két szint pedig az általa alapított könyvtárhoz tartozott. Miután a könyvtár az 1830-as években elkerült az épületből, a püspöki palota nagy szalonjában helyet kapó püspöki levéltárat Scitovszky János pécsi püspök áthozatta a toronyba, és onnantól kezdve ez püspöki levéltárként funkcionált."
Az archívumban a püspöki hivatal temérdek iratanyaga mellett elhunyt püspökök és papok hagyatékai, sőt, évszázadokkal ezelőtt vezetett anyakönyvek is megtalálhatók. A dokumentumokat az épület-felújítás előtt áthelyezték a káptalani levéltár épületébe. Vissza már csak egy részük kerül. Mielőtt a szekrények és polcok ismét megtelnének az értékes dokumentumokkal, Udvardy György pécsi megyéspüspök megáldotta az épületet. A főpásztor a szertartáson úgy fogalmazott: a levéltár méltó megőrzésével elődeink gondoskodását folytatjuk.
Udvardy György pécsi megyéspüspök hozzátette:
„A levéltári anyagok az akkori hívő embernek, a plébániát vezető plébánosnak és munkatársainak üdvösségteremtő munkájáról számolnak be. Az anyakönyvekben szereplő nevek nem pusztán történelmi adatok: mögöttük személyek bújnak meg, akik egykor a mai emberhez hasonlóan élték meg a maguk hitbeli küzdelmét és örömeit."
A Pécsi Egyházmegyei Levéltár anyagát tudományos kutatáshoz bárki használhatja. Az archívum egy része pedig hamarosan már online is elérhető lesz: az 1895 előtti plébániai anyakönyveket ugyanis digitalizálják. A tervek szerint ennek segítségével akár már jövő nyáron bárki, bármikor felkutathatja őseit, kibővítheti családfáját.
Fotó: Loósz Róbert
A Szentlélek maga az ajándék - Pünkösdi beszélgetés Udvardy György megyéspüspökkel
Azt tudom, milyen, amikor hirtelen nagy zúgással feltámad a szél. Olyanról is tudok, hogy valaki gyorsan megtanul idegen nyelveket. Ámde, hogy lángnyelvek megjelennének bárkinek is a feje fölött, arról semmilyen tapasztalatom nincsen. Az Apostolok cselekedeteinek beszámolója szerint az első pünkösdkor ez történt az apostolokkal. Mit jelent ez?
Itt profetikus leírásról van szó, amely kifejezi az induló egyház erejét, prófétaságát és hatékonyságát. Mintegy a bábeli nyelvzavar ellenpontjának tekinthetjük. Az emberek gőgje, törekvése arra, hogy istenné váljanak, odáig jut, hogy nem értik egymást. Beszélnek, de nem értik egymás nyelvét. Az Apostolok cselekedetiben viszont azt találjuk, hogy az emberek úgy értették az apostolokat, mintha mindenki a saját nyelvén hallotta volna őket, pedig nagyon sok helyről jöttek össze. Itt létrejön az értés, az értés következtében az egység. Így ez a jelenet az egyház egységének is nagyon markáns megfogalmazása. Ami a szélzúgást, a lángnyelveket, vagy azt a bátorságot illeti, amellyel azután az apostolok kiállnak, noha korábban félelmükben zárva tartották az ajtókat: mindezek az Isten Lelkének kiáradásával kapcsolatban már az Ószövetségben használt képekből és leírásokból ismertek, ezekre utal a szöveg. Valami teljesen újnak a megjelenését kívánja bemutatni a szerző, egy olyan újdonságét, amit mi is átélünk a Szentlélekben.
A történetet Lukács az ószövetségi képek használatával úgy írja le, mintha ezek a lángnyelvek valóban megjelennének ott. Ezt tehát nem kell elhinnünk?
Ez a szakasz mindenképpen azt tanítja, hogy valami rendkívüli, addig nem ismert, szokatlan jelenség történt. Nem csak arról van szó, hogy kiáll a tömeg elé tizenkét ember, és elkezd beszélni. Az egész helyzet különleges. A szimbolikájával együtt is nyugodtan elfogadhatjuk teljesen valóságosnak.
A jelenet folytatása Péter beszéde, amelyben ő is arra utal, hogy most teljesedik be, amit Joel próféta megjövendölt: kiárasztom az emberekre a Lelkemet, fiaitok és lányaitok prófétálni fognak, álmokat látnak stb. Ez a rendkívüliség jellemző az első pünkösdre. Az egyházon belül vannak olyan mozgalmak, amelyek nagy hangsúlyt helyeznek erre, és szeretnék megélni a pünkösdnek ezt a rendkívüliségét is. Ezt sokan tanácstalanul vagy kritikusan nézik.
Nagyon fontos, miként van jelen a Szentlélek az egyházban. A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) azt mondja, hogy ha meg akarjuk ismerni a Lélek működését, akkor ismerjük meg Jézus Krisztust, mert a Szentlélek az ő Lelke. A KEK logikája azonban nagyon érdekes, mert hozzáteszi, hogy ez fordítva is igaz, hiszen senki sem mondhatja, hogy Jézus Krisztus az úr, csak a Szentlélekben. Tehát Krisztust kell megismerni ahhoz, hogy megismerjem a Szentlelket, de már Krisztus ismerete is a Szentlélekben lehetséges. Az egyháznak sajátossága az, hogy mint Isten országának megjelenítőjét rendkívüli jelek is kísérik. A Léleknek azonban van egy természetes vagy a természeteshez sokkal inkább kötődő működése. Amikor Pál apostol a Lélek adományairól beszél a korinthusiaknak írt első levelében, felsorolja például a türelmet, állhatatosságot, egységet, bölcsességet vagy a szüzességet is. A rendkívüliség, azt gondolom, inkább a jel szerepét tölti be, ahogyan Jézus csodáinak is megvan ez a jel szerepe, hiszen a csodák Isten országának a jelei. Ezzel együtt viszont a Lélek ott van az élet mindennapiságában, a megszokottban, a természetesben is. Nem lehet azt mondani, hogy amikor semmilyen rendkívüli jel nincsen az egyház vagy egy hívő életében, akkor ott nem működik a Szentlélek. Szó nincs erről. Ha valaki hűséges, állhatatos, keresi az értelmet, a megértést, akkor jelen van az életében a Szentlélek. A mozgalmak esetében az alapszabálynak megfelelően figyelni kell, hogy jó gyümölcsöket teremnek-e. S még ha jó gyümölcseik vannak is, nagy kérdés, hogy szabad-e a bennük megmutatkozó rendkívüliséget követelményként állítani. Szerintem helyesebb azt mondani, hogy igen, ezek a Lélek ajándékai azért, hogy prófétai módon felhívják valamire a figyelmünket. Semmiképpen sem gondolom, hogy az lenne az egyház megújulása, ha a Szentlélek különleges adományai mindenütt egységesen, sőt követelményként jelennének meg.
Az Apostolok cselekedeteinek ebben a szakaszában is példamutató, hogy Péter egy logikus beszédet mond el. Elmagyarázza, mi történik. A csoda nem marad megokolás nélkül. Elmondja, hogy mindez meg van írva, és most beteljesedik, mégpedig azért, mert fordulópont történt, Isten igazolta Jézust jelekkel és csodákkal, az Atya feltámasztotta őt a Szentlélek erejével. Péter beszédének van egy fontos következménye. Megkérdezik tőle, hogy akkor most mit tegyünk. Erre azt válaszolja: térjetek meg, keresztelkedjetek meg és megkapjátok a Szentlelket. Olyan ez, mintha az egyház ebben a szövegben azt a folyamatot és sorrendet írná le, amit ő maga és az egyes hívő megél és követ. Ezért merül fel az a kérdés – és itt utalok húsvéti beszélgetésünkre –, hogy ha a keresztségben már megkaptuk a Szentlelket, akkor miért van szükség a bérmálásra, amely az egyház liturgikus rendjében a pünkösdhöz kapcsolódik?
Látnunk kell egy fejlődési folyamatot. A keresztény beavatáskor ezek a szentségi cselekmények: a vízzel való leöntés vagy alámerítés, a megkenés és az eucharisztia vétele egységet alkotnak. A KEK-ben is megfigyelhető, hogy a teológiai gondolkodás követi ezt a sorrendet: keresztség, bérmálás, eucharisztia. Az egyház történelme során, ahogyan a hívek száma növekedett, és nem is csak felnőtteket kereszteltek, olyan nagy lett a hívek száma, hogy a keresztelést, amelyet korábban a püspök végzett, a papjaira bízta. Az egyházba való befogadás teljességét azonban az egyház fenntartotta a püspöknek, és ahogyan ő végiglátogatta a közösségeket, a megkenéssel, vagyis a bérmálással teljessé tette a beavatási-befogadási folyamatot. Tehát teljesen valós, érhető okokból szakaszok jelennek meg, elkülönülni látszanak a szent cselekmények. Ehhez tartozik továbbá, hogy Szent X. Pius pápa szorgalmazta, hogy a gyerekek minél előbb vehessék az eucharisztiát – és ennek is megvannak a történelmi okai –, így több helyütt megváltozhatott az eredeti sorrend, és kialakult a keresztség, elsőáldozás, bérmálás sorrendiség.
Személyesen miért lehet szükség a keresztségtől és elsőáldozástól gyakran elkülönült bérmálásra?
A Szentlélek maga az ajándék, és ő az, aki megadja azokat a személyre szabott adományokat is, amelyek képessé teszik az egyes embert a keresztény létben való helytállásra és kitartásra. Itt megint ki kell emelni a megértés, a bátorság, a prófétaság képességét. A bérmáláskor megerősítést kapunk abban az élethelyzetben, amelyben vagyunk, de úgy, hogy ennek a szentségnek mindvégig megmarad a szoros kapcsolata a keresztény létbe való beavatás egészével, azaz a keresztséggel és az eucharisztiával. Igaz, hogy ez egy picit elhalványodott az elmúlt évszázadokban.
Visszatérve a történeti változás kérdéséhez, ma nagyon más időszakot élünk meg, mint akár ötven vagy száz évvel korábban, egész másként találkoznak az emberek az egyházzal, mint korábban. Elképzelhető, hogy a szentségi beavatás ma megszokott sorrendjében lesz valami változás?
Akár lehet is, hiszen most is vannak a nálunk megszokottól eltérő, teljesen érvényes gyakorlatok. A keleti rítusú egyházak többségében a beavató szentségekben egyszerre részesülnek a hívek. Vannak olyan rítusú egyházak, például Portugáliában, ahol kifejezetten öt éves korhoz van kötve a bérmálás. Változások elképzelhetők akkor is, ha fiatalok, felnőttek nagy számban térnek meg. Felnőttek esetében ugyanis a ma érvényes egyházjogi előírások szerint is egyszerre kell kiszolgáltatni a szentséget, ami megegyezik az eredeti gyakorlattal. Ebben látom a szabadságot – nyilván az egyházi törvények betartásával –, az egyház abból fakadó szabadságát, hogy a személyre tekint, az egyes személy számára ad segítséget a beavatáshoz.
A pünkösdi események elbeszélése után mindjárt az ősegyház életének rövid jellemzését olvassuk az Apostolok cselekedeteiben. Ehhez gyakran hozzá szoktuk tenni, hogy „idealizált” jellemzését. Bár nagyon szeretnénk hinni, hogy nem eszményített, a mi egyházi tapasztalataink jelentősen eltérnek attól, amit arról olvasunk, hogy a hívek szíve-lelke egy volt, és vagyonközösségben éltek. Ráadásul ismerjük a kudarcba fulladt törekvéseket, amelyek ezt az eszményi állapotot akarták megvalósítani a történelemben. Mi a szerepe ennek a leírásnak a jeruzsálemi keresztény közösségről? Állandó viszonyítási pontként van elénk állítva? Ez lenne a cél? Mi a jelentősége a mi számunkra?
Az Apostolok cselekedetei nagyon tudatosan szerkesztett mű. Bemutatja azt a folyamatot, ahogyan az egyház és az örömhír eljut a föld akkor ismert végső határáig, és kibontakozik az apostoli egyház életében a Jézus által rábízott küldetés. Ebben a szellemben építkezik ez a szakasz is a könyvben. Biztos, hogy célként is megjelenik az ősegyház élete, abban az értelemben, hogy ilyenekké kell lennünk. Biztosan volt az egyháznak tapasztalata arról, hogy egyes közösségek ezt meg tudták élni. Teljesen valóságosnak kell elfogadni, hogy a környezetükben azt mondták az őskeresztény közösségek tagjairól, hogy „nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Tehát tény is, cél is, bizonyíték is, hogy lám, megvalósul, amit Jézus az ő Lelke által mond és ígér. A mi számunkra pedig, igen, ez a kép szembesülés, egyfajta késztetés a lelkiismeret vizsgálatra, de egyszersmind bátorítás is, hogy erre törekedjünk. Ügyelnünk kell arra, hogy ne idealizáljuk Jézus tanításait és parancsait abban az értelemben, hogy azok annyira magasztosak, hogy csak néhányaknak, keveseknek, a kiválasztottaknak valók. Ne gondoljuk, hogy mi csak törekedhetünk afelé, amit a tökéletes talán elér, de mert én nem vagyok az, megelégszem a kevesebbel. Ez nagyon nagy hiba lenne. Krisztus tanítása mindenki számára érvényes. Gondoljunk az egyes ember életére. Ha fejlődik, ha eljut egy magasabb fokra, mélyebb ismeretre, akkor az élete egyik szakaszában megvalósult az, ami egy másikban valamiért nem, de a kettőt nem szabad szembeállítani egymással. Az egyház is fejlődik, még ha nem is úgy, mintha egy tökéletlen állapotból eljutna a tökéletesbe, hiszen Isten Szentlelke mindig teljesen van benne.
Ahogyan János evangéliumában Jézus a Szentlélekről beszél, abból kiderül, hogy a Léleknek – ha szabad így mondani – óriási jelentősége van. Azt ígéri Jézus, hogy eljön az igazság Lelke, aki elvezeti a tanítványokat „a teljes igazságra”. Ez olyan ígéret, ami hihetetlen távlatot nyit. De mi az az igazság, amire a Lélek elvezet minket?
Itt személyek teljes egységéről van szó. Olyan egységről, amelyben már semmi nem választ el bennünket egymástól. Ez jelenti az ismeretet, jelenti az egyesülést, hiszen Lelke által egyek vagyunk Istennel, ami sajátos módon megvalósul az eucharisztiában. Megvalósul az Istentől akart egység a látásban, értésben, életformában. Az igazságnak itt nem csupán az intellektuális, hanem az egzisztenciális jelentésére kell gondolni, sőt, elsősorban erre. Az első Timóteus levél második fejezetében olvassuk, hogy „Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.” Isten akarata – ezt fordíthatjuk úgy, hogy Isten misztériuma. Isten misztériuma az, hogy minden ember üdvözüljön, mindannyian egyek legyenek.
Megyéspüspökként, a helyi egyház vezetőjeként miként tapasztalja azt, hogy a Szentlélek az egyház Lelke?
A helyi egyházban mindenképpen a Lélek jelének látom, hogy nem hívő emberek a legtöbb esetben levetkőzik az ellenállást a keresésben vagy az ítélkezésben. Nagyon őszinte, igaz kérdéseket tesznek fel. Jó kérdéseket, amelyeket lehet, hogy nem szoktunk meg, vagy éppen zavarják a komfortérzetünket. Mint amikor valaki, akinek a vallási ismeretei teljesen hiányoznak, egyszerűen rákérdez arra, hogy ez neked miért jó. Vagy rácsodálkozik, hogy az egyház komolyan azt gondolja a házasságról, hogy azt lehetséges mindvégig hűségben megélni. Találkozom az őszinte istenkereséssel. A Lélek jelének tartom, hogy a felénk irányuló figyelem állandóan a hitelességünket kéri számon. Ma az egyház hivatásos tanújától, legyen az püspök, pap, katekéta, azt kérik, arról adjon számot, hogy ő maga miért hisz, miért fontos neki ez az egész. Ugyancsak a Lélek jeleként érzékelem azt is, hogy ebben a társadalmi, kulturális, gazdasági bizonytalanságban az emberek egyre inkább biztos pontként tekintenek az egyházra. Ez nagyon nagy felelősség, és újabb bizonysága annak, hogy szüksége van a krisztusi tanításra. Talán nem is ezek a legbensőbb jelek, de olyan jelzések, amelyekre oda kell figyelnünk.
Van-e a Szentlélek működésével kapcsolatban olyan személyes tapasztalata, amelyet megosztana velünk?
Egy lelkigyakorlaton egy idős atya elmondta, hogy ő mindennap imádkozik a Szentlélekhez, kérve, hogy ha bennem van, márpedig bennem van, akkor ne legyek akadálya az ő szabad cselekvésének. Ennek hatására én is ugyanezt teszem nagyon régóta. Egy ideje, mióta itt vagyok Pécsen, naponta imádkozom a Szentlélek litániát, ami gyönyörű. Nagyon érdemes elgondolkozni a megfogalmazásain. Amikor azt mondjuk, hogy a Szentlélek az erősség Lelke, az értelem Lelke, megszokottabb, liturgikus kifejezésekkel élünk. Ugyanakkor az imádság szerint ő a bűnök megbocsátója, a testnek föltámasztója. Azt kérjük tőle, hogy mentsen meg minden vétektől, kevélységtől, tisztátalanságtól, mentsen meg a megátalkodottságtól. És itt van egy nagyon érdekes kifejezés: mentsen meg a töredelmetlenségtől. Azt is kérjük, hogy a pápát, a püspöki kart támogassa, küldjön szent papokat, áldja meg a katolikus tanítók, hitoktatók munkáját, tartson távol tőlünk minden tévelygést és szomorúságot. Olyan fohászok ezek, amelyek nem kifejezetten liturgikus megfogalmazások, hanem egészen szorosan a mindennapi életemhez tartoznak. Egyszerre liturgikus ima és az adott élethelyzet kérése.
S talán éppen az a Szentlélek elleni bűn, hogy mivel ő az egyes emberi személy életének alapja, ha tőle távolodom el, akkor az maga a kárhozat?
Igen, a Szentlélek elleni bűn nem valami rosszul hangzó mondat vagy valamely bűnös cselekedet, hanem egy létállapot. Mit tegyen a Jóisten, aki mindvégig tiszteli az emberi szabadságot, ha valaki a teljes létével elfordul tőle? Ha viszont szabadon odafordulunk Őhozzá, akkor megkapjuk az öröm Lelkét, igaz remény ébred a szívünkben, jövő tárul ki előttünk, új lendületet, új ösztönzést kap az életünk. Így mások számára is a szó igazi értelmében „lelkes” emberré lehetünk.
Az Eucharisztia életünk forrása
Május 26-án a Pécsi Egyházmegye hagyományos papi zarándoknapját a 600 éves bátai kegyhelyen tartották. A szentmisét Udvardy György pécsi megyéspüspök mutatta be, a szentbeszédet és a szentmise utáni elmélkedést Varga László, a Kaposvári Egyházmegye általános helynöke tartotta, Eucharisztia és papság témában. A lelki program és továbbképzés litániával, majd ebéddel zárult.
2015-ben ünnepeljük a Bátai Szent Vér Kegyhely országos hírűvé válásának 600 éves évfordulóját. Október 3-án két útvonalon indul majd gyalogos zarándoklat Bátára, a jubileumi ünnepi szentmisére. Idén a Pécsi Egyházmegye hagyományos papi zarándoknapját nem Máriagyűdön, hanem a 600 éves bátai kegyhelyen tartották. A papság részvételével tartott egész napos lelki programon és továbbképzésen Udvardy György pécsi megyéspüspök mutatott be szentmisét, Varga László, a Kaposvári Egyházmegye általános helynöke pedig homíliájában és a szentmisét követő elmélkedésben az Oltáriszentség fontosságára utalva kiemelte: „Az Eucharisztia életünk forrása”.
Bátán található Magyarország egyetlen Szent Vér kegyhelye. A korábban itt állt bencés apátságot Szent László király alapította 1093-ban a Klastrom-hegyen, s a középkorban egyik legjelentősebb nemzeti kegyhelyünkké vált; ezt IV. Jenő pápa 1434-ben búcsúkiváltság adományozásával szentesítette. 1981-ben az akkori megyéspüspök, Cserháti József indította el az újkori bátai zarándoklatokat.
A 600 éves évforduló mellett idén még egy jubileumot ünnepelnek Bátán: 1000 éves az az oklevél, amelyen először említik a Pécsváradi Apátság halászfaluját.
Uram, zárj engem Szíved legmélyére. S miközben ott tartasz, égess, tisztíts, gyújts lángra, tégy izzóvá, alakíts át egészen, Szíved ízlése és tetszése szerint, önmagam teljes megsemmisüléséig. Ámen."(fordította Rezek Román OSB)
„A levéltári anyagok az akkori hívő embernek, a plébániát vezető plébánosnak és munkatársainak üdvösségteremtő munkájáról számolnak be. Az anyakönyvekben szereplő nevek nem pusztán történelmi adatok: mögöttük személyek bújnak meg, akik egykor a mai emberhez hasonlóan élték meg a maguk hitbeli küzdelmét és örömeit."
A történetet Lukács az ószövetségi képek használatával úgy írja le, mintha ezek a lángnyelvek valóban megjelennének ott. Ezt tehát nem kell elhinnünk?