1. „A pápát viszont senki nem ítélheti meg, kivéve, ha eltér az igaz hittől” Részlet Roberto de Mattei „Amikor egész Európa ki volt közösítve” című a nagy nyugati egyházszakadást bemutató cikkéből (forrás: www.katholisches.info – 2016. július 14.) A 15. század elejétől, azaz VII. Ince (1404-1406) és XII. Gergely (1406-1415) pápák uralkodásának idejétől a teológusok között egyre jobban elterjedt a vita egy eretnek pápa lehetőségéről. E viták kiindulópontja a Decretum Gratiani (Dist. 400, c. 6) híres passzusa volt, ami kimondta, hogy „pápai előjog a mindenki felett való ítélkezés, a pápát viszont senki nem ítélheti meg, kivéve, ha eltér az igaz hittől” – latin eredetiben: „A nemine est judicandus, nisi deprehenditur a fide devius”. Az 1931-es Katolikus Lexikonból: Gratián bolognai tudós, kamalduli szerzetes, aki elsőnek tanította a kánonjogot a teológiától elkülönítve, mint önálló tudományt („a kanonisták atyja”). A korábbi gyűjteményekben szétszórt egyházjogi szabályokat, az 1123. és 1139. lateráni zsinat végzéseit s a korabeli pápák ügyleveleit 1140 után készült, egyeztető módszerű Concordia canonum discordantium című tankönyvnek is szánt törvénygyűjteménybe foglalta össze, mely a középkori kánonjogi tudományra nagy hatással volt, s bár mindvégig magángyűjtemény maradt, igen nagy tekintélyre emelkedett. Decretum magistri Gratiani (Corpus Iuris Canonici, 1. rész) a Pallas Nagylexikon leírása szerint: Gratian bolognai kamalduli szerzetesnek 1150 év körül készített kánonjogi munkája, mely a zsinati végzéseknek s pápai ügyleveleknek addigi gyűjteményeitől (aminők p. o. a Collectio Anselmo dedicata a 9-ik; Regino primi apátnak gyűjteménye a 10-ik, Burchard wormsi püspöknek Collectarium v. Decretum cím alatt ismeretes gyűjteménye, Anselmus luccai püspöknek, Deusdedit bíbornoknak gyűjteményei a 11-ik, Ivo chartresi püspöktől – állítólag – eredő Decretum név alatt ismeretes gyűjtemény, a Collectio caesar augustana, a Polycarpus-féle gyüjtemény és Algerius lüttichi skolasztikusnak de misericordia et justitia gyűjteménye a XII. századból) lényegesen abban különbözik, hogy nem pusztán jogforrásoknak gyűjteménye, hanem az egyházjognak rendszeres feldolgozása. A Corpus juris canonici-nak (kanoni törvénytár) első alkatrészét képezi. Német internetes adatok szerint a Decretum magistri Gratiani képezi a később a Corpus Iuris Canonici gyűjteményben összefoglalt római-katolikus egyházjog első részét. Összeállítója, Gratian szerzetes és jogász nevét viseli, aki a 12. század első felében, Bolognában élt. Fő műve, a Decretum (vagy: Concordia discordantium canonum) valószínűleg 1140 körül keletkezett. Gratian csaknem 4 ezer egyházjogi szöveget gyűjtött össze, többek között zsinati határozatokat (canones) és pápai döntéseket (decretales), melyeket saját kommentárokkal látott el. Gratian, aki a „kanonisták atyjának” számít, ezzel a terjedelmes gyűjteménnyel alapozta meg a későbbi tudományos egyházjogi kutatásokat. 2. Bergoglio vélekedése Lutherről Részletek a „Egy eretnek pápa teológiai hipotézise” című cikkből (forrás: www.katholisches.info – 2016. július 21.) A cikk egy 1975-ben megjelent könyv címe, aminek szerzője Arnaldo Vidigal Xavier da Silveira brazil jogász, és ami választ ad arra a dilemmára, amit a mostani pontifikátus doktrinális botrányai [!] különböző katolikus körökben kiváltottak. [Ne felejtsük, mit mond a Szentírás Krisztus Egyházáról: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen.” (Ef 5,25-27)] Az egyházban [azaz a zsinati szektában, antiegyházban] anarchia és polgárháború uralkodik a magas hierarchiától a laikusokig: viszály, feszültség, kevés lelkiség, evilágiasság, véget nem érő üres locsogás, harag, általános és elterjedt rossz közérzet, zűrzavar, káosz, nyugtalanság, és mindezt egy „pápa” szítja, akiről ma sokan állítják, hogy eretnek-gyanús. Mindenesetre az elmúlt három éves „uralkodása” bővelkedik a különböző eretnek kijelentésekben. Ily módon még a legnaivabb hívő számára is nyilvánvaló lesz, hogy Bergoglio tanai az egyház örök tanítóhivatalával nyílt törésben állnak. Mindennek következtében a lelkek nincsenek védve, se a bűntől, se a rendetlenségtől, se a gonosz mélységeitől. Az ú. n. reformáció közelgő 500 éves jubileumával és a lutheránusokkal való közös megemlékezéssel kapcsolatban Bergoglio a következőket mondta: „Úgy gondolom, hogy Luther szándékai nem voltak hamisak. Reformátor volt. Talán néhány módszere nem volt helyes, de abban az időben […] az Egyház nem volt éppen követésre méltó példakép: korrupció, világiasság, pénz és hatalom iránti vágy uralkodott mindenütt. Luther ez ellen tiltakozott. Intelligens volt, és előre lépett és megokolta, hogy miért tette ezt. És ma mi, protestánsok és katolikusok egyetértünk a megigazulástanban: Luther nem tévedett egy ilyen fontos kérdésben. Orvosságot készített az Egyház számára, aztán ez az orvosság konszolidálódott egy diszciplínához, a tevés és hívés egy fajtájához.” [Luther, azaz a protestantizmus eretnek tanításairól lásd a honlap PROTESTANTIZMUS fiókjának cikkeit, köztük többek között ezt: A megigazulás katolikus és protestáns értelmezése. – Ezek után ki állíthatja még, hogy Bergoglio nem eretnek? És ki tartozhat még jó lelkiismerettel ahhoz a szektához, amit egy ilyen eretnek vezet. És aki mindezek után is kitart e szekta mellett, az hogyan állhat meg majd nyugodt lélekkel Isten ítélőszéke előtt, amikor Ő ezt számon kéri tőle?] 3. Urunk Jézus Krisztus szavai a világ és az Ő birodalma – a világosság és természetfeletti élet – kapcsolatáról Bergoglio szünet nélkül arra szólítja fel a katolikusokat, benne a szemlélődő életet élő szerzeteseket is, a fiatalokat, egyáltalán mindenkit, hogy tárja szélesre lelki és fizikai kapuit a világ előtt, senkit nem kihagyva belőle. Ezzel kapcsolatban nem árt emlékezetünkbe idézni Urunk Jézus Krisztus, megváltó Istenünk saját szavait: Lk 16,13/15: „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert az egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak. .. Ti igaznak mondjátok magatokat az emberek előtt, az Isten azonban belelát szívetekbe. Ami az emberek szemében nagy érték, az az Isten előtt megvetést érdemel.” Jn 7,7: „Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert bizonyítom, hogy gonoszak a tetteik.” Jn 12,25: „Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre.” Jn 14,15-17: „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri.” Jn 14,27: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” Jn 15,18-19: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ.” Jn 16,33: „Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot.” Jn 17,9-10: „Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid – hiszen ami az enyém, az a tied, s ami a tied, az az enyém –, és én megdicsőültem bennük.” Jn 17,14-16: „Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való.” Jn 18,36: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen való.” Lásd még a honlap következő cikkét: A naturalizmus rövid története 4. Assisi (Wojtyla-ültette) gyümölcsei (forrás: www.kath.net – 2016. július 28.) Isten legfőbb parancsa: Én vagyok a te Urad Istened! Idegen isteneid ne legyenek én előttem, faragott képet ne csinálj magadnak, hogy azt imádjad! (Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!) – Szeressed a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Kevés dolog lehet annyira káros a lelkek üdvére, mint amikor a legszentségtörőbb dolgokat a világ legtermészetesebb módján tálalják fel – ahogy teszik évtizedek óta a zsinati szekta tagjai, és most minden eddiginél szentségtörőbben, utálatosabban a francia és német zsinatisták, amikor muzulmánokkal, zsidókkal együtt imádkoznak egykor katolikus templomokban, mutatnak be egykor katolikus Isten-házakban úgynevezett miséket [még szerencse, hogy ezek az új misék nem valódi misék, Krisztus nincs valóságosan jelen rajtuk]. Amit még Wojtyla alatt az Assisi-féle találkozók alatt vehemensen tagadtak, nevezetesen, hogy együtt imádkoznak – kihez is? – pogányokkal, az mára már nemcsak természetes, de a „legkeresztényibb” viselkedésnek számít. A kath.net internetes újság 2016. július 28-án a következő címmel és rövid bevezetővel jelentette meg egy katolikus „pap” véleményét: „Pál testvér a pap-gyilkosság után: »Dühös vagyok«” A „pap”: „Egy pap elleni támadás a szentmise alatt szentségtörés. Olyan szentségtörés, mintha mi benyomulnánk Mekkába, a szent kábánál. Ez a katolikusokat mélyen meg kell rendítse. Én is érintett vagyok.” Kíváncsi vagyok, van-e még valaki, aki felfedezi e szavak képtelenségét, szentségtörő tartalmát. Hogyan mondhatja valaki, hogy egy katolikus mise megzavarása szentségtörés, ha egyúttal ezt a szentmisét egy szintre helyezi egy babonás kultusszal, egy pogány rítussal? Ez a gondolatmenet a leghatékonyabb, az igazi, a lassan, de egészen biztosan ölő, kárhozatba vezető mérge a lelkeknek. 5. A tökéletes vallási zűrzavar Részlet a „Világifjúsági találkozó Krakkóban: Marseillaise Jacques Hamel abbé emlékére (forrás: www.katholisches.info – 2016. július 29.) A krakkói „katolikus” világifjúsági találkozón megemlékeztek a 86 éves korában egy NOM-os mise alatt meggyilkolt francia papról. Tiszteletére a jelenlevők a régi lengyel királyi városban a Marseillaise-t énekelték el, ami a francia forradalom himnusza, vagyis a francia király és királyi család kivégzésének, a Grand Terreur, a jakobinus terrorista rezsim himnusza (és 1945 óta Franciaország nemzeti himnusza) [talán ez is közrejátszik abban, hogy ezt az országot éri a legtöbb terrortámadás? de hát ki gondol ma ilyesmibe bele?]. Ez a himnusz volt a guillotine, az ideológusok harcában minden lefejezés eme prototípusának hátborzongató zenei aláfestése. A francia forradalom alatt a Marseillaise hangjaira és a Liberté felkiáltásra fejezték le a katolikusokat, papokat, apácákat, laikusokat. .. Ma a katolikusokat az iszlám nevében, egy állítólagos „béke vallás” (Bergoglio éppen most jelentette ki újfent, hogy az iszlámnak semmi köze az erőszakhoz) nevében fejezik le. Mindkettőt a Jézus Krisztus személye és Egyháza iránti gyűlölet motiválja. Ezen a tényen nem változtatnak semmit a keresztlevél-keresztények, akik csakúgy, mint egykor, most is közvetve vagy közvetlenül egy követ fújnak a tettesekkel. Nem árt megfontolni, hogy milyen szellem rejlik egy-egy szimbólum alatt. Ha a szimbólumoknak van valami jelentősége, akkor azt komolyan kellene venni, tudni kellene, hogy milyen erőket idéznek, és tudni kellene, hogy keresztényként milyen erőkre lehet, szabad építeni. Korunk legnagyobb problémája az általános zűrzavar. E szellemi, lelki zűrzavar jele, hogy 2016-ban, Krakkóban a hóhérok dalát énekelték egy áldozat tiszteletére. A francia forradalom egykori mártírjai, köztük Compiegne 16 karmelita nővére a vérpad felé menve a Veni Creator Spiritus himnuszt énekelték, ugyanazt a himnuszt, amit fogadalomtételükkor is énekeltek. Halálba vezető útjukon megújították szerzetesi fogadalmukat. A világifjúsági találkozó nem állami ünnepség, amin kötelező nemzeti himnuszt énekelni. A Krakkóban összegyűltek hitvallás gyanánt, valamint az egykori és mostani terrorra, a hamis ideológiákra adott válaszként a Jézus-gyűlölők himnusza helyett a Veni Creator Spiritus-t énekelhették volna. Ezzel azt is megmutathatták volna, hogy egyedül Isten adhat valódi békét. 6. Bergoglio bizalmasa, Galantino „püspök” Biblia-hamisítása (forrás: www.katholisches.info – 2016. július 29.) Nunzio Galantino, az olasz püspöki konferencia főtitkára és Bergoglio egyik bizalmasa Krakkóban „misét” celebrált. Prédikációját az olasz püspöki konferencia napilapja július 25-i kiadásában nyilvánosságra hozta. Galantino szó szerint ezt mondta az ifjúsági találkozó résztvevőinek: Szodoma „egy város volt, amire senki nem tett volna fel semmit, kivéve Ábrahámot. Az ő kérő imája és vágya megmenti Szodomát. A város azért menekül meg, mert vannak igazak, akkor is, ha kevesen: de a város megmenekül, mert létezik egy Ábrahám, az ima férfija, aki nem a kérlelhetetlen vádló, aki nem valakik ellen, hanem valakikért emelkedik szólásra. Ábrahám, az ima férfija, nem panaszolja fel a vétkeket, hanem valami újnak a lehetőségét hirdeti meg. Ábrahám, az ima férfija, a remény jelének fáradhatatlan keresője, amit megmutathat az Úrnak, hogy azt Ő is értékelhesse.” No comment

Ferenc pápa: Hányszor engedünk a képmutatás kísértésének!

Április 20-án Ferenc pápa a Jézus lábát könnyeivel mosó bűnös asszony és a másokat megítélő Simon farizeusról szóló evangéliumi szakaszról tartotta katekézisét. Rámutatott a képmutatás veszélyére, valamint az üdvösség útjára, melynek első lépése, hogy elismerjük bűnös voltunkat.

Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma az irgalmasság egyik olyan szempontjánál szeretnénk elidőzni, amelyet nagyszerűen mutat be Lukács evangéliumának imént hallott szakasza [Lk 7,36–50]. Egy olyan eseményről van szó, amely akkor történt, amikor Jézus egy Simon nevű farizeusnál vendégeskedett. Ez a farizeus azért akarta meghívni Jézust házába, mert jókat hallott róla, nagy próféta hírében állt. Asztalhoz telepednek, ebédelnek, amikor egyszer csak belép egy nő, akit a városban mindenki bűnös nőnek tartott. Anélkül, hogy egy szót szólna, Jézus lábához megy, és sírásban tör ki. Könnyei Jézus lábát mossák, hajával megtörölgeti, aztán megcsókolja, sőt a magával hozott illatos olajjal meg is keni Jézus lábát.

Elénk tárul a két alak közötti ellentét: a Simon, a buzgó törvénykövető, valamint a névtelen bűnös nő alakja. Míg az első a látszat alapján ítél meg másokat, a második tetteivel őszintén feltárja szívét. Simon, bár meghívta Jézust, nem akar bajba keveredni, nem akarja, hogy életének köze legyen a Mesterhez; a nő ellenben teljesen rábízza önmagát, szeretettel és hódolattal.

A farizeus nem érti, Jézus miért engedi, hogy a bűnösök „megfertőzzék”. Azt gondolja, ha valóban próféta volna, fel tudná ismerni a bűnösöket, és távol tudná tartani magát tőlük, nehogy tisztátalanná váljon, mintha azok leprások lennének. Ez a magatartásmód a vallás felfogásának egyik tipikus módja, az a tény a mozgatórugója, hogy Isten és a bűn szöges ellentétben állnak egymással. Isten igéje azonban azt tanítja nekünk, hogy tegyünk különbséget a bűn és a bűnös között: a bűnnel nem szabad megalkudni, míg a bűnösök – vagyis mi, mindannyian – olyanok vagyunk, mint a betegek, akik gyógyulásra szorulnak, és ahhoz, hogy meg lehessen őket gyógyítani, az orvosnak el kell mennie hozzájuk, fel kell őket keresnie, meg kell őket érintenie. A betegnek pedig természetesen el kell ismernie, hogy orvosra van szüksége!

A farizeus és a bűnös nő közül Jézus az utóbbi oldalára áll. Előítéletektől mentesen, melyek meggátolnák, hogy kinyilvánulhasson az irgalmasság, Jézus engedi az asszonynak, amit tesz. Ő, Isten szentje, engedi, hogy az asszony megérintse, és nem fél attól, hogy beszennyezi magát. Jézus szabad, mert közel van Istenhez, aki irgalmas atya. És ez az Istenhez, az irgalmas Atyához való közelség adja meg Jézusnak a szabadságot. Sőt, kapcsolatba lépve a bűnös nővel, Jézus véget vet annak az elszigeteltségnek, amelyre a farizeusnak és társainak kegyetlen ítélete kárhoztatta őt (ezek az emberek használták ki az asszonyt!): „Bűneid bocsánatot nyertek” (Lk 7,48). Az asszony most már „békében” mehet el. Az Úr látta hitének és megtérésének őszinteségét, ezért mindenki előtt kijelenti: „Hited megmentett” (Lk 7,50). Egyfelől itt van a törvény ismerőjének képmutatása, másfelől pedig az asszony őszintesége, alázata és hite. Mindannyian bűnösök vagyunk, és hányszor engedünk a képmutatás kísértésének, különbnek tartjuk magunkat másoknál, és azt mondjuk: „Vedd észre a bűnöd…” Pedig mindannyiunknak észre kell vennünk bűneinket, bukásainkat, hibáinkat, és az Úrra kell tekintenünk. Ez az üdvösség irányvonala: a kapcsolat a bűnös „én” és az Úr között. Ha igaznak tartom magam, akkor az üdvös kapcsolat nincs meg.

Ezen a ponton az asztaltársak még jobban elámulnak: „Ki ez, hogy még a bűnöket is megbocsátja?” (Lk 7,49). Jézus nem fogalmaz meg választ, ám a bűnös asszony megtérése ott van mindenki szeme előtt, és azt bizonyítja, hogy Jézusban Isten irgalmasságának hatalma ragyog fel, amely képes átalakítani a szíveket.

A bűnös asszony a hit, a szeretet és a hála közötti kapcsolatra tanít bennünket. Neki „sok bűne” bocsánatot nyert, és ezért nagyon szeret; „akinek viszont kevés bocsáttatik meg, az kevésbé szeret” (Lk 7,47). Simonnak is el kell ismernie, hogy az jobban szeret, akinek többet engedtek el. Isten mindenkit belefoglalt az irgalmasság egyazon titkába; és ebből a minket mindig megelőző szeretetből tanulunk meg mindannyian szeretni. Ahogy erre Szent Pál is emlékeztet: „Krisztusban nyertük el a megváltást vére árán, és a bűnök bocsánatát kegyelme gazdagsága szerint, amelyet bőségesen árasztott reánk” (Ef 1,7–8). Ebben a szövegben a „kegyelem” kifejezés gyakorlatilag az irgalmasság szinonimája, amelyet „bőségesnek” mond, vagyis az minden várakozásunkat felülmúlja, hiszen Isten mindnyájunkra vonatkozó üdvözítő tervét valósítja meg.

Kedves testvérek! Adjunk hálát a hit ajándékáért, és köszönjük meg az Úrnak, hogy ily nagyon és érdemtelenül szeret minket! Engedjük, hogy Krisztus szeretete belénk áradjon: a tanítvány ebből a szeretetből meríthet és erre támaszkodhat, ebből a szeretetből mindenki étkezhet és táplálkozhat. Így azzal a hálás szeretettel, amellyel testvéreink felé fordulunk otthonunkban, a családban, a társadalomban, mindenkinek továbbadjuk az Úr irgalmasságát.

* * *

Ferenc pápa az általános kihallgatás során ismét felhívást intézett Ukrajnáért, emlékeztetve a Szent Péter téren összegyűlt híveket, hogy a kelet-európai ország lakossága hosszú ideje szenved a fegyveres konfliktus következményeitől, mint mondta, sokak által elfelejtve.

A Szentatya április 3-i Regina Caeli imádságához kapcsolódóan hirdetett különleges templomi gyűjtést április 24-ére. Most vasárnap a magyarországi katolikus templomokban is az ukrajnai rászorulóknak gyűjtenek majd a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia döntésének megfelelően.

A pápa külön köszöntötte az Ukrajnából és Belorussziából (Fehéroroszország) érkezett zarándokokat, akik a csernobili katasztrófa 30. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencián vesznek részt Rómában. Imádkozott a tragédia áldozataiért, és háláját fejezte ki azoknak, akik a nukleáris baleset miatt megbetegedett emberek szenvedéseit enyhítették.

Ferenc pápa az audencia során spanyol nyelven kinyilvánította közelségét a ecuadoriaknak, a dél-amerikai országot ugyanis a hétvégén erőteljes földrengés sújtotta, melynek következtében több mint ötszázan életüket vesztették.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Bergoglio imaszándékait az újévben videóüzenetként fogják terjeszteni. Ezekben Bergoglio saját szavaival, saját hangjával fordul a hívek felé. Az első, 2016 januári videóüzenetet éppen most tették közre. Figyelem! Nem Bergoglio „egyik” videójáról van szó, hanem „Bergoglio videójáról”, ahogy ezt a stáblistában közlik. A videóban a különböző vallásokat, konkrétan a buddhizmust, a zsidó vallást, az iszlámot és a kereszténységet egyenértékűnek és szimbólumaikkal mutatják be. Mindenki a „maga igazában” hisz, ugyanakkor mindannyian hisznek a „szeretetben”, mert „mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk”, hangzik Bergoglio üzenete. Bergoglio ezzel konzekvensen folytatja elődei és saját irányvonalát [aminek első egyértelmű jele Wojtyla 1986-os Assisi-i imatalálkozója volt]: 2014-ben a jeruzsálemi siratófalnál átölelte az ú. n. „ábrahámi vallásokat”, a kereszténységet, zsidóságot és az iszlámot. „Nemzetközi imatalálkozót” tartott a vatikáni kertekben, ahol egy imám a Koránból idézett. A 2015-ös Ázsia-útja óta e hármashoz még a buddhizmus is csatlakozott. Az egyik ú. n. „tradicionalista”, „katolikus” blogger, Francisco Fernandez de la Cigona ezt írta kommentárjában: „A pápa [!] iránti minden tisztelet mellett, egy katolikusnak nem kell minden tessen abból, amit a pápa mond vagy tesz, se kinevezései, se barátai, akikkel körülveszi magát.” Ezen okból egy katolikus visszautasíthatja ezt a videót, „és én úgy vélem, hogy egy katolikusnak vissza is kell utasítania. Számomra félreérthetőnek és relativistának tűnik. És a relativizmus szerintem nem jó dolog, hogy finoman fogalmazzak. Ennek a videónak nem tudok tapsolni. Ezért a videóért nem lelkesedem.” „Hiszek Allahban”; „Bízom Buddhában”, adja tudtára a világnak, és benne a „katolikusoknak” Bergoglio ezzel a videóüzenettel. Milyen jelentősége van annak, hogy Bergoglio karácsonykor megcsókolja a gyermek Jézust, ha ezt a gyermek Jézust a „pápa [!] videójában” csak egy „tárgyként” mutatják a többi között, egy Buddha-szobor, egy iszlám imalánc és a zsidó menora között. „Fenyegetésnek tekintem, hogy mostantól havonta további hasonló videók következnek”, írta Fernandez de la Cigona. (A képeken Wojtyla látszik: 1. amikor megcsókolja a Koránt, ami hevesen tagadja Jézus Istenségét és a Szentháromságot; 2. amikor Siva-pappá hagyja magát szentelni; 3. az 1986-os Assisi-i imatalálkozón; 4. e találkozó alatt a tabernákulum elé helyeztek egy Buddha-szobrot. Alul Bergoglio, mint kitűnő Wojtyla (és Montini, és Ratzinger tanítvány) videójának kezdőképe) Bergoglio videója – melynek kezdőképe balra látható – itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=no5mAPHiCYQ Megjegyzés: Az „irgalmasság évében” nyilván fokozottan keresztényietlennek fognak tartani, amikor azt mondom, hogy elképzelhető, hogy a cikkben említett „katolikus” bloggozót és a hozzá hasonlóan vélekedőket az Úristen szigorúbban fogja kérdőre vonni, mint azokat a NOM-osokat, akik csukott szemmel és füllel egyszerűen semmit nem akarnak és nem is vesznek észre. Aki viszont lát és hall, és mindezek után mégis úgy gondolja, hogy egy ilyen ádáz eretnek és szentségtörő, Isten-gyalázó, mint Bergoglio, Urunk Jézus Krisztus földi helytartója, Jézus szent és szeplőtelen menyasszonyának, a katolikus Anyaszentegyháznak feje, Szent Péter és a többi szent pápa utóda lehet, nos … az ilyenek valószínűleg még akkor is ezt fogják állítani, amikor Bergoglio szarvakkal és lólábbal jelenik majd meg – mondjuk a következő videójában. Az is elképzelhető, hogy az Úristen éppen azért engedi meg az ilyesfajta eretnekséget, hogy a szellemek szétválhassanak: akiben egy szikrája megmaradt még a katolikus hitnek, az egyszerűen kiüvölti, hogy ez az ember bitorló, nem pápa! „S minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem az Istentől való, hanem az antikrisztusé, akiről hallottátok, hogy eljön, és most már a világban is van” (1 Jn 4,3) Feltéve: 2016. január 7.

Ferenc pápa üzenete a hivatások 52. világnapjára

Téma: A kivonulás, a hivatás alapvető tapasztalata (élménye)

Kedves Testvérek!

Húsvét negyedik vasárnapja elénk állítja a Jó Pásztor ikonját, aki ismeri juhait, nevükön szólítja, táplálja és vezeti őket. Ezen a vasárnapon már több mint ötven éve, a Hivatások Világnapját ünnepeljük. Ez minden alkalommal felhívja figyelmünket az imádság fontosságára – amint Jézus mondta apostolainak –, hogy „az aratás ura … küldjön munkásokat az aratásába” (Lk 10,2). Jézus ezt a parancsot egy olyan alkalommal fogalmazza meg, amikor éppen misszióba küldi tanítványait. A tizenkét apostolon kívül további hetvenkét tanítványt is meghív és kettesével elküldi őket a misszióba (vö. Lk 10,1-16). Valóban, ha az Egyház „természetéből fakadóan missziós” (II. Vatikáni Zsinat, Ad gentes, 2.), a keresztény hivatás nem születhet meg másképpen, mint egy missziós tapasztalaton belül. Így amikor Krisztusnak, a Jó Pásztornak a hangját halljuk és követjük, s engedjük, hogy Ő magával ragadjon és vezessen bennünket, neki szenteljük életünket, ez azt is jelenti: engedjük a Szentléleknek, hogy bevezessen bennünket a misszió dinamizmusába, felkeltve bennünk a vágyat és az örömteli bátorságot, hogy felajánljuk életünket és odaadjuk Isten Országáért.

Csak akkor vagyunk képesek életünket felajánlani ebben a missziós lelkületben, ha kilépünk önmagunkból. Ezért a Hivatások 52. Világnapja alkalmából éppen arról a sajátos „kivonulásról” szeretnék elmélkedni, amit a hivatás, jobban mondva az Istentől ajándékba kapott hivatásra adott válaszunk jelent. Amikor a „kivonulás” szót halljuk, gondolatunk rögtön az Isten és a gyermekei alkotta nép közötti szeretet csodálatos történetének kezdeteire száll vissza, amelynek főbb eseményei az egyiptomi rabszolgaság drámai napjai, Mózes meghívása, a megszabadulás és az út az ígéret földje felé. A Kivonulás könyve – a Biblia második könyve –, amely elbeszéli ezt a történetet, egyben ábrázolja az egész üdvtörténet példázatát, és a keresztény hit alapvető dinamikáját is. Valóban, a rabságban élő régi ember átmegy az új életre Krisztusban: ez a megváltás műve, amely végbemegy bennünk hitünk révén (vö. Ef 4,22-24). Ez egy valódi „kivonulás”, a keresztény lélek és az egész Egyház útja egy olyan lét felé, amely teljes mértékben az Atya felé fordul.

Minden keresztény hivatás gyökerénél megtalálható a hit megtapasztalásának ez az alapvető mozzanata: hinni azt jelenti, hogy kilépünk saját magunkból, énünk kényelmességéből és rugalmatlanságából, hogy életünk középpontja Jézus Krisztus legyen. Ábrahám nyomdokain elhagyjuk saját földünket, bizalommal útra kelünk abban a tudatban, hogy Isten megmutatja számunkra az utat az új föld felé. Ez a „kilépés” nem azt jelenti, hogy megvetjük saját életünket, érzéseinket, emberségünket. Éppen ellenkezőleg: aki Krisztus nyomdokain járja az utat, az élet bőségét találja meg, miközben önmagát teljesen Isten és az Ő országa szolgálatába állítja. Jézus mondja: „Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29). Mindennek legmélyebb gyökere a szeretetben van. Valóban, a keresztény hivatás elsősorban szeretetteli meghívás, amely vonzza az embert és az önmagán való túllépésre, az önközpontúságból történő kilépésre ösztönzi, amely egy „állandó kivonulás a magába zárkózó én-ből önmaga elajándékozásának szabadsága felé, s éppen ezáltal önmaga megtalálása, sőt Isten felfedezése felé” (XVI. Benedek, Deus Caritas est enciklika, 6).

A kivonulás megtapasztalása a keresztény élet paradigmája, különösen azok esetében, akik az Evangélium szolgálatára sajátosan átadott hivatásban élnek. Ez a megtérés és átalakulás folyamatosan megújuló alapállása, az úton maradásé, a halálból az életre történő átmeneté, ahogyan azt az egész liturgiában ünnepeljük: ez a húsvét dinamizmusa. Végül is Ábrahám meghívásától Mózeséig, Izrael pusztai vándorlásától a próféták által hirdetett megtérésig, egészen Jézus missziós útjáig, amelynek csúcspontja halála és feltámadása, a meghívás mindig Isten cselekedete, amellyel arra indít, hogy kilépjünk kezdeti állapotunkból, megszabadít a rabszolgaság minden fajtájából, kiragad a megszokásokból és a közönyösségből és elindít az öröm felé, amelyet az Istennel és a testvérekkel való közösség jelent. Az Isten hívására adott válasz tehát nem egyéb, mint hogy engedjük kivezetni magunkat Őáltala a hamis biztonságérzetből, hogy útra keljünk Jézus Krisztus felé, aki életünknek és boldogságunknak kezdő- és végpontja is egyben.

A kivonulásnak ez a mozzanata nem csak a meghívott egyénre vonatkozik, hanem az egész Egyház missziós és evangelizációs tevékenységére is. Az Egyház annyira hű ténylegesen Mesteréhez, amilyen mértékben „kivonul”, nem aggódik önmaga, struktúrái és eredményei miatt, hanem képes nekiindulni, megmozdulni, találkozni Isten gyermekeivel azok valós élethelyzetében és együtt tud érezni (szenvedni) velük sebeik miatt. Maga Isten is kilép önmagából a Szentháromság szeretet dinamikájában, meghallja népének nyomorúságát és fellép, hogy megszabadítsa (vö. Kiv 3,7). Az Egyház ugyanerre a lét- és cselekvésmódra kapott meghívást. Az evangelizáló Egyház elindul az emberek irányába, hirdeti az Evangélium szabadító üzenetét, Isten kegyelmével gyógyítja a lélek és a test sebeit, felemeli a szegényeket és a szükséget szenvedőket.

Kedves testvéreim, ez a szabadító „kivonulás” Krisztus és a testvérek felé egyben az az út is, amelyen teljes mértékben megérhetjük az embert, és amely lehetővé teszi az ember és a társadalom fejlődését. Az Úr hívásának meghallása és elfogadása nem intim magánügy, amelyet összekeverhetnénk a pillanatnyi érzelmekkel, hanem konkrét, valóságos és teljes elköteleződés, amely átfogja egész életünket és azt Isten országa építésének szolgálatába állítja itt a földön. Ezért a keresztény hivatás, amely az Atya szívének szemlélésében gyökerezik, ugyanakkor testvéreink, különösen a legszegényebbek szabadságáért való tevékeny szolidaritásra indít minket. Jézus tanítványának ki van tárva a szíve a határtalan horizontra, és az Úrral való bensőséges kapcsolata soha nem menekülés az életből és a világtól, hanem éppen ellenkezőleg „lényegében mint missziós közösség mutatkozik meg” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 23).

A kivonulásnak ez a dinamikája, amely az Isten és az emberek felé vezet minket, életünket örömmel és értelemmel tölti meg. Ezt szeretném főként a fiatalabbaknak elmondani, akik koruknál fogva és az előttük feltáruló jövőkép miatt képesek készségesnek és nagylelkűnek mutatkozni. Olykor az ismeretlen, a jövővel kapcsolatos aggodalmak és a mindennapok bizonytalansága azzal fenyegetnek, hogy megbénítják lendületüket, gúzsba kötik álmaikat, s egészen odáig jutnak, hogy azt gondolják: nem érdemes elköteleződni, és hogy a keresztény hit Istene korlátozza a szabadságukat. Ezzel szemben, kedves fiatalok, ne legyen bennetek félelem aziránt, hogy kilépjetek önmagatokból és útra keljetek! Az Evangélium az az Ige, amely felszabadítja, átalakítja és szebbé teszi az életünket. Milyen szép is engedni, hogy meglepjen Isten hívása, befogadni az Ő Igéjét, életeteket Jézus nyomában járni, az isteni misztérium imádásában és a felebarátok iránti nagylelkű odaadottságban! Életetek ezáltal napról napra gazdagabb és örömtelibb lesz!

Szűz Mária, minden hivatás példaképe, nem félt kimondani „igen”-jét az Úr hívására. Ő kísér és vezet bennünket. Mária a hit nagylelkű bátorságával énekelte meg azt az örömöt, hogy kilépett önmagából és rábízta életének terveit az Istenre. Hozzá fordulunk, hogy teljesen nyitottak legyünk arra a tervre, amelyet Isten mindannyiunknak egyenként készített; hogy növekedjen bennünk a vágy a kivonulásra, és hogy sietve elinduljunk a többi ember felé (vö. Lk 1,39). Szűz Mária védelmezzen bennünket és járjon közben mindnyájunkért.

Vatikán, 2015. március 29. ,Virágvasárnap

Ferenc pápa

Pécsi Újság Valós idejű tudósítás Ferenc pápa: A jó katolikus nem szaporodik, mint a nyúl Origo - ‎2015. jan. 20.‎ Ferenc pápa a Fülöp-szigeteken egykori utcagyerekekkel is találkozott, akiket elhagytak a szüleik, mert képtelenek voltak gondoskodni róluk. Hazafelé a Vatikánba az egyházfő felhívta a figyelmet a felelős családtervezés fontosságára. A katolikus ... Ferenc pápa: a jó katolikusok nem olyanok, mint a nyulakPécsi Újság Napi sajtószemleMagyar Kurír Részletes:Milliók Ferenc pápa Fülöp-szigeteki látogatásának utolsó miséjénInfoRádió.hu Népszava NOL.hu Népszava Népszava OrientPress Hírügynökség NOL.hu Híradó Híradó Ma.hu euronews Hungarian Új Szó Online Vatikáni Rádió Vatikáni Rádió Vatikáni Rádió Vatikáni Rádió

Ferenc pápa: Aki szereti az Istent, az szabad

A Szentlélek engedelmessé teszi a szívet Istennek, és megnyitja azt a szabadság számára – mondta Ferenc pápa homíliájában a Szent Márta-ház kápolnájában január 9-én tartott reggeli szentmisén.

Az élet fájdalmai ugyanis bezárják az embert, ellenben a szeretet megnyitja. Egy jógagyakorlat nem tanítja meg a szívet Isten atyaságának a „megérzésére”, sem pedig egy zen-tanfolyam nem szabadít fel jobban a szeretetre. Ezt csak a Szentlélek adja meg – tanított a pápa.

A napi evangélium alapján a kenyérszaporítás és a jézusi vízen járás történetéhez fűzve gondolatait, a pápa a szöveg záró mozzanatára figyelt: „A tanítványok nem értették a csodát, mert szívük kemény volt.”

A szív többféle szempont miatt lehet kemény, például fájdalmas tapasztalatok miatt, amint az emmauszi tanítványokkal történik, félelemmel telnek el, attól tartva, hogy még egyszer „csalódni fognak” – mutatott rá a Szentatya. Tamással is megesik, hogy elutasítja Jézus feltámadását. Egy újabb módja a kemény szívnek, hogy önmagába zárul.

A pápa figyelmeztetett annak veszélyére, hogy önmagában álló, zárt világot alkotunk. Önmagunkban, a közösségben, a plébánián, de mindig zártan. Ez a zártság oly sok dolog körül foroghat, gondoljunk csak a gőgre, az elégedettségre, hogy én jobb vagyok a másiknál, illetve a hiúság is fontos tényező. Vannak öntetszelgő emberek, akik bezárkózva önmagukat nézik folytonosan. Ez a vallásos nárcizmus! Azért kemény a szívük, mert bezárkóznak. Arra törekszenek, hogy védjék magukat az őket körülvevő falaktól – fogalmazott a Szentatya.

Ferrenc pápa szerint van olyan is, aki a törvény mögé barikádozza el magát, belekapaszkodva a „betűkbe”, melyket a parancsolatok rögzítenek. A szívek megkeményedése hátterében legtöbbször a bizonytalanság áll. Aki a szilárdságot a törvény előírásaiban keresi, az olyan, mint aki a börtönfülkében a rács mögött ül: biztonságban van, csak éppen szabadság nélkül.

„Amikor a szív megkeményedik, nem szabad, mert nem szeret. Ez a mai jánosi szakasz vége – folytatta szentbeszédét a pápa. – A tökéletes szeretet elűzi a félelmet, a szeretetben nincs félelem, mert a félelem a büntetéstől tart, és aki fél, az nem tökéletes a szeretetben. Nem szabad. Mindig félünk, hogy történik valami fájdalmas, szomorú, ami elrontja az életünket, vagy éppen kockára teszi az örök üdvösségünket. Mennyi sok képzelgés! Miért nem szeretünk inkább! Aki nem szeret, az nem szabad… Az apostolok szíve kemény volt, mert még nem tanultak meg szeretni.”

Akkor hát ki tanít meg bennünket a szeretetre? Ki szabadít meg ettől a keménységtől? Csak a Szentlélek! – adott választ a Szentatya. Csinálhatsz ezer katekézist, ezer lelkiségi tanfolyamot, ezer jóga- vagy zengyakorlatot! De ezek egyike sem adja meg neked a „fiak szabadságát”. Csak a Lélek tudja arra indítani a lelkedet, hogy mondhasd: Atyám! Csak a Lélek képes, hogy megelőzze, széttörje a szív keménységét, és hogy lággyá tegye. Lágy…? Nem tetszik annyira ez a szó. Inkább fogékony szív! Fogékony az Istenre, fogékony a szeretet szabadságára.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Ferenc pápa: A testvériség győzze le a rabszolgaságot!

December 10-én, szerdán közzétették Ferenc pápa üzenetét a 2015. évi béke világnapjára.

Január elsején tartjuk a béke 48. világnapját, amelyre Ferenc pápa a következő címmel írt üzenetet: „nem rabszolgák többé, hanem testvérek”. Ebben a pápa elemzi az emberkereskedelem mély okait – megjelölve köztük a bűnszervezeteket, melyek irányítják ezt a gyalázatos üzletet –, majd arra szólítja az államokat, hogy hatékony ellenőrző intézkedéseket alkalmazva ne engedjenek a korrupciónak, és ne hagyják büntetlenül a felelősöket.

Gyalázatos jelenségnek, emberiség elleni bűncselekménynek nevezi a pápa a rabszolgaságot, amely milliókat sújt szerte a világon. A béke világnapra írt üzenetének címe Szent Pálnak Filemonhoz írt levelét idézi: „már nem mint rabszolgát, hanem mint testvért” (vö. Fil, 1,15-16). A dokumentum két részből áll. Az elsőben a pápa bemutatja a rabszolgaság különféle arcait, és emlékeztet a rabszolgamunka áldozataira: a szabadságuktól megfosztott, kizsákmányolt és embertelen körülmények között tartott, munkáltatójuk által megzsarolt bevándorlókra; a szexrabszolgákra, a gyermekkatonákra, a szervkereskedelem áldozataira, a terroristák foglyaira. Ahogy a rabszolgaság sokarcú, úgy annak okai is szerteágazók.

Az első ok ontológiai természetű, mely abból fakad, hogy a bűn megrontja az emberi szívet. „A másik személy emberségének tagadása ez, amely oda vezet, hogy az embert tárgyként, eszközként kezelik” – hangsúlyozza a Szentatya. Emellett olyan tényezők is okolhatók, mint a szegénység, az oktatáshoz és munkához való jutás hiánya, a fegyveres konfliktusok, a terrorizmus, továbbá az emberkereskedelmet folytató bűnszervezetek hálózata, amelyek az interneten keresztül is megpróbálják lépre csalni fiatal- vagy gyermekkorú áldozataikat. Ehhez járul még a korrupció, mely az állami rendfenntartó erőket és a civil vagy katonai intézményeket is behálózza. „Ezek a jelenségek akkor fordulnak elő, amikor a gazdasági rendszer középpontjában a pénzisten áll, nem pedig az emberi személy” – figyelmeztet a pápa.

A béke világnapjára írt üzenetének második részében a Szentatya a rabszolgaság leküzdésének lehetséges módjait sorolja föl; a testvériség globalizációját, vagyis világszintű összefogást sürgetve. Ez gátat szabhat ugyanis – a pápa szóhasználatával élve – „a közöny globalizációjának, amely olyannyira elterjedt a mai világban”. Az intézmények hármas feladata a rabszolgaság bűntettének megelőzése, az áldozatok védelme, illetve a felelősök kézre kerítése. Igazságos törvényekre van szükség a bevándorlás, a munka, az örökbefogadás és a vállalatok kihelyezése terén, amelyek tiszteletben tartják az alapvető emberi jogokat és a személy méltóságát.

Emellett hatékony ellenőrző rendszerekre is szükség van, amelyek nem engednek a korrupciónak és nem hagyják büntetlenül a felelősöket. Ferenc pápa a nők társadalmi szerepének elismerését sürgeti kulturális és kommunikációs téren egyaránt. A vállalatokat arra szólítja, hogy méltó munkát és fizetést biztosítsanak dolgozóiknak. A kormányközi szervezetek fogjanak össze a szervezett bűnözés nemzetközi hálózatának felszámolásáért, melyek felelősek az illegális bevándorlásért, embercsempészetért.

A pápa a fogyasztókhoz is fordul üzenetében, felhívva a figyelmet társadalmi felelősségükre. Legyenek ugyanis tisztában azzal, hogy (XVI. Benedek Caritas in veritate kezdetű enciklikáját idézve) a vásárlásnak a gazdasági tényezőn túl mindig van erkölcsi vetülete. Az emberkereskedelem vagy az emberek kihasználása révén termelt javak kérdése mindannyiunkat érint: azt is, aki közönyből vagy érdekből szemet huny felette, és azt is, aki úgy dönt, hogy a civil életben elkötelezi magát az ügy mellett, vagy csupán egy apró gesztust tesz, köszöntve vagy egy mosollyal ajándékozva meg a rabszolgaság áldozatát.

A testvériséget kell globalizálni, nem pedig a rabszolgaságot és a közönyt: Ferenc pápa tehát arra buzdítja a jóakaratú embereket, hogy ne váljanak cinkosaivá ennek a gonosz jelenségnek, és képesek legyenek visszaadni a reményt az emberkereskedelem áldozatainak. Úgy, ahogyan azt az afrikai Szent Bakhita Jozefina példájára számos – főként női – szerzetes kongregáció teszi.

„A keresztény közösség a testvérek közötti szeretetközösség helye, ahol az eltérő származás vagy társadalmi státusz nem csökkenti a méltóságot, és nem zár ki senkit Isten népéből, mivel a Krisztusban való testvériség köteléke fűz egybe mindenkit. Tartsák tehát tiszteletben az ember méltóságát, szabadságát és autonómiáját! A személyek közötti kapcsolatot a tisztelet, az igazságosság és a szeretet határozza meg – a testvériség jegyében, mely a család és a társadalom alapköteléke” – olvashatjuk a 2015-ös béke világnapjára írt pápai üzenetben.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Honlap > Apostoli utazások > 2014-11-25 18:17:31

Európa gyökereiből születik a béke – Ferenc pápa beszéde a strasbourgi Európa Tanácsban

Ferenc pápa szeretettel köszöntötte az Európa Tanács parlamenti gyűlésének és az Emberi Jogok Európai Bíróságának tagjait, akik szinte az egész kontinenst képviselik. Beszéde kezdetén felidézte az alapító atyák tervét, amely a háború után a kölcsönös szolgálat szellemében akarta felépíteni Európát és amelynek ma is az Európa Tanács zárókövét kell építenie a béke, a szabadság és az emberi méltóság javára. A békéhez vezető kiváltságos út a másik emberben nem a legyőzendő ellenséget látja, hanem a befogadandó testvért. Ezt a békét az alapító atyák szerint folyamatosan kell megteremteni, fenntartása pedig feltétlen éberséget igényel. Előnyben kell hozzá részesíteni azokat a kezdeményezéseket, melyek új erőket teremtenek a társadalomban.

Nem elég tehát megteremteni a békét, főként nem a haszonelvű és átmeneti békét – szögezte le a pápa – hanem a szabad, a testvéri és a lelkek kiengesztelődésén alapuló béke felé kell tartani, amihez szükséges az arra való nevelés is. Sajnos túl sokszor sérült meg ez a béke, itt Európában is – állapította meg a pápa – ma pedig a konfliktusok újabb formái állítják próbatétel elé, mint például a vallási és nemzetközi terrorizmus. Ezt pedig sokszor zavartalanul pénzeli a fegyverkereskedelem. Az egyház a fegyverkereskedelmet az emberiségre leselkedő egyik legsúlyosabb csapásnak tekinti, mely tűrhetetlen módon teszi próbára a szegényeket. A béke keresztény értelemben véve Isten ajándéka és az ember szabad, értelmes cselekedetének a gyümölcse. Ezt szolgálja az emberi jogok előmozdítása.

Ferenc pápa idézte Clemente Rebora 20. századi olasz költő versét „a nyárfa földbe mélyedő gyökereiről”, melyben Európa képét vélte felismerni. „A gondolat, a kultúra és a tudományos felfedezések ágainak magasba emelkedése csak a törzs szilárdsága és a mindezt tápláló mély gyökerek révén valósul meg. De ha elveszti a gyökereit, a törzs elkorhad, elhal, az ágak pedig lehajlanak és földre zuhannak. A jövő felé vezető úthoz szükség van a múltra, a mély gyökerekre – hangsúlyozta a pápa – amit segít a bátorság, hogy ne rejtőzzünk el a jelen és annak kihívásai elől. A gyökerek az igazságból táplálkoznak, mely a valóban szabad, emberi és szolidáris társadalom táplálékát, életnedvét adja.

Másfelől pedig az igazság felhívást intéz az alapfeltételeiben megingathatatlan lelkiismerethez, ami képes felismerni saját méltóságát és meg tud nyílni az abszolútum előtt. Így lesz a mások és önmaga javára hozott alapvető választások forrása és a felelős szabadság helye. Szükséges szem előtt tartani – szögezte le a pápa – hogy az igazság keresése nélkül bárki önmaga és saját cselekedete mértékévé válik, ami megnyitja az utat a jogok szubjektív értelmezése számára, így az emberi jog fogalmát, mely önmagánál fogva egyetemes jellegű, az individualista jog eszméje helyettesíti. Ez a mások iránti lényegi nemtörődömséghez és a közömbösség globalizációjához vezet, amit olyan önzés szül, mely az igazság befogadására képtelen ember elgondolásának a gyümölcse”.

A közönyös individualizmusból születik a bőség kultusza és ez megfelel a leselejtezés kultúrájának, amelyben elmerültünk. Túl sok dologgal rendelkezünk, amelyekre gyakran nincs is szükségünk, de nem vagyunk képesek hiteles emberi kapcsolatokat építeni, amelyek az igazságra és a kölcsönös tiszteletre épülnek. Egy sérült Európa képe áll előttünk, a múlt számos megpróbáltatásával és a mai válsággal együtt, amely úgy tűnik, nem képes a korábbi életerővel és energiával szembe nézni a problémával. A kissé fáradt és pesszimista Európa úgy érzi, elárasztja a sok újdonság, amely más kontinensekről érkezik.

A pápa a következő kérdéseket tette fel Európának: Hol van az életerőd? Hol van az a belső indíttatás, amely átlelkesítette és naggyá tette a történelmedet? Hol van kíváncsi vállalkozó szellemed? Hol van az igazság iránti szomjad, amelyet eddig nagy lelkesedéssel közvetítettél a világ felé? A kérdésekre adott választól függ ugyanis a kontinens jövője. Az Európa Tanácsnak és intézményeinek elsődleges jelentőségű szerepe van a kérdések megválaszolásában. Utalt a pápa az Emberi Jogok Európai Bíróságára, amely Európa „lelkiismerete” az emberi jogok tiszteletben tartása terén. Annak a kívánságának adott hangot, hogy ez a lelkiismeret egyre jobban érlelődjön, nem pusztán a különböző felek egyetértése alapján, hanem a mély gyökerek figyelembe vételének gyümölcseként is, amire az alapító atyák a mai Európát építeni akarták.

Ezt követően a pápa szólt Európa jelenlegi kihívásairól, amelyek állandó kreativitásra ösztönöznek bennünket, hogy a gyökerek termékenyek legyenek a mában és irányuljanak a megálmodott jövő felé. A kihívások közül a multipolaritás, vagyis a kulturális, vallási és politikai szempontú több pólusosság illetve a transzverzalitás, a különböző vélemények figyelembe vétele témáit érintette.

Európa történetét felfoghatjuk úgy, mint bipolaritást, vagy még inkább mint három pólusosságot (az ősi felfogás szerint: Róma, Bizánc, Moszkva) és ezzel a szemlélettel – amely geopolitikai, leigázó és leszűkítő nézet eredménye – értelmezhetjük a jelent és fordulhatunk a megálmodott jövő felé.

Ma jogosan beszélhetünk többpólusú Európáról. Az építő és a bomlasztó feszültségek számos kulturális, vallási és politikai pólus között jelennek meg. Ma Európának eredeti módon kell „globalizálnia” ezt a sokpólusúságot. A kultúrák nem feltétlenül egyeznek meg az egyes országokkal. Némelyben együtt vannak különböző kultúrák, míg bizonyos kultúrák több országban is megjelennek.

A többpólusúság eredeti módon történő globalizálása magával hozza az építő jellegű harmónia kihívását, amely mentes a hegemóniáktól. Ezek látszólag elősegítik az utat, de végülis tönkreteszik a népek kulturális és vallási eredetiségét.

Az európai többpólusosságról beszélni annyit jelent, hogy népekről beszélünk, amelyek megszületnek, növekednek és a jövő felé irányulnak. Az európai multipolaritás globalizációjának feladatát nem képzelhetjük el a gömb formájával, amelyben minden egyenlő és rendezett, de amely leszűkítő jellegű, mivel minden pontja egyenlő távolságra van a központtól. Ehelyett a poliéder formájával képzelhető el, amelyben minden rész harmonikus egysége megőrzi az egyes részek sajátosságát. Ma ezt a sokpólusú Európát nem lehet sem elképzelni, sem felépíteni anélkül, hogy ezt a multipoláris valóságot felvállalnánk.
A másik kihívás a transzverzalitás. Itt a pápa egy személyes élményét osztotta meg a hallgatósággal. A különböző európai országok politikusaival való találkozása során felfigyelt arra, hogy a fiatal politikusok más szempontból néznek szembe a valósággal, mint idősebb kollégáik. Lehet, hogy hasonló dolgokat mondanak, ám a megközelítés eltérő. Megfigyelhető ez a különböző pártok fiatal politikusainál. Ez a tapasztalat egy olyan mai európai valóságra mutat rá, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni a kontinens megszilárdításának útján és jövőjének tervezésekor. Ezt a transzverzalitást minden területen figyelembe kell venni.

Párbeszéd nélkül ezt nem lehet megvalósítani és itt a nemzedékek közötti dialógusra is szükség van. A vélemények és a gondolkodás sokfélesége álljon a harmonikusan egyesült népek szolgálatában. A transzverzális kommunikációhoz nemcsak nemzedékek közötti empátiára van szükség, hanem a növekedés történelmi módszertanára is. Európa mai politikai világában terméketlennek tűnik a párbeszéd a belső (politikai, vallási, kulturális) szervei között. A történelem ma megkívánja a struktúrákból való kilépés képességét. Egy olyan Európa, amely csak zárt csoportok egymás közötti párbeszédére szorítkozik, félúton jár. Fiatalos lelkület szükséges, amely elfogadja a különböző véleményeket.

A pápa örömmel fogadta az Európa Tanács szándékát a kultúra- és vallásközi párbeszéd előmozdítására a kultúrák közötti párbeszéd vallási dimenziójáról szervezett találkozókon keresztül. Ezek alkalmat jelentenek a nyílt, tiszteletteljes és a feleket gazdagító véleménycserére a különböző származású, etnikai, nyelvi és vallási hagyományú személyek és csoportok között a megértés és a kölcsönös tisztelet szellemében. E logika szerint kell értelmezni azt a hozzájárulást, amelyet a kereszténység nyújt ma az európai kulturális és társadalmi fejlődéshez a vallás és a társadalom közötti megfelelő kapcsolat területén.

A keresztény szemlélet szerint értelem és hit, vallás és társadalom arra kapott meghívást, hogy kölcsönösen megvilágosítsa, támogassa egymást, megtisztítva egymást az ideológiai szélsőségektől. Az európai társadalom csak hasznát láthatja e két terület felélénkített kapcsolatának, egyrészt a vallási fundamentalizmussal való szembenézés területén, másrészt, hogy elkerülje az értelem „leszűkítését”. Számos olyan aktuális téma van, amelyben kölcsönösen gazdagodhat mindkét fél. Ferenc pápa javaslatot tett az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) és az Európa Tanács közötti együttműködésre több területen is, mint pl. az emberi jogokról szóló etikai reflexió és az emberi élet védelme.

Tanulmányozásra szorul és közös elkötelezettséget igényel a mai világ számos kihívása, mint a bevándorlók befogadása, akiknek elsősorban emberi méltóságát kell elismerni. Súlyos problémát jelent a munkahiány, a magas ifjúsági munkanélküliség és a munka méltóságának kérdése.

A Szentatya annak a kívánságának adott hangot, hogy új társadalmi és gazdasági együttműködés alakuljon ki, amely mentes mindenfajta ideológiai befolyástól, és amely szembe tud nézni a globalizált világgal, életben tartva a szolidaritás és a kölcsönös segítőszeretet lelkületét, amely jellemző volt Európa arculatára köszönhetően a kontinens fejlődéséért fáradozó száz és száz ember – köztük szentek – nagylelkű tevékenységének az évszázadok során. Vállalkozói tevékenységükön, nevelési, segítségnyújtási elkötelezettségükön keresztül és az ember szolgálata által fontos viszonyítási pontot jelentenek a szegények számára, akik Európában élnek. Nemcsak kenyérre van szükségük, amely az egyik alapvető jog, hanem saját életük értékének újra felfedezésére, amelyet a szegénység elfeledtet. Szükség van továbbá a munkából származó méltóság visszanyerésére is.

A pápa ezután reflexióra buzdított és együttműködést kért a környezet védelme területén.

Beszéde végén kijelentette, hogy a Szentszék tovább kívánja folytatni az együttműködést az Európa Tanáccsal, amely alapvető szerepet tölt be Európa jövő nemzedékei gondolkodásának formálásában. Egyfajta „új agorát” kell kialakítani, ahol minden civil és egyházi csoport szabadon szembesítheti nézeteit az egyes területek megkülönböztetésében és az álláspontok sokszínűségében, amelyet az igazság iránti vágy és a közjó építése hat át. A kultúra mindig a kölcsönös találkozásból születik, amelynek célja, hogy ösztönözzön az intellektuális gazdagságra és a kreativitásra. Ferenc pápa annak a reményének adott hangot, hogy Európa újra felfedezi történelmi örökségét és gyökereinek mélységét, felvállalva élő többpólusosságát és párbeszédet folytató sokszínűségét (transzverzalitását), valamint, hogy újra rátalál a fiatal lelkületre, amely termékennyé és naggyá tette.

A szöveg a következő oldalról származikhttp://hu.radiovaticana.va/news/2014/11/25/eur%C3%B3pa_gy%C3%B6kereib%C5%91l_sz%C3%BCletik_a_b%C3%A9ke_%E2%80%93_ferenc_p%C3%A1pa_besz%C3%A9de_a_strasbourgi/ung-838012
a Vatikáni Rádió honlapjáról

Nagycsütörtök. Döbbenetes, hitnek, hagyománynak és szeretetnek milyen egyszerűségébe érkezünk. Az életünk pedig, mint Kondor Béla képein és versében, csupa örökmozgó konstrukció, szinte esztelen, önjáró szerkezet. „Suhanás és zuhanás, rémítő dörrenések játszódnak hangtalanul, mert lehajoltál oldozni-bogozni madzagokat, és drótokat kalapálni hihetetlen anyagokból” (Szidalmazás). Nyugodtan mondhatjuk, hogy az emberi egzisztencia − s a vallások − szíve a nagycsütörtök esti lábmosás. Ez az éj mind Isten, mind az ember legelemibb szükségét fogalmazza meg. Ez pedig az első érintés szüksége, a visszatérés az első Érintéshez. „Összeszűkültünk embernek lenniés széttárul ott a titok, ahol titok lesz mindörökké” (K.B.) Az utolsó vacsorán tudatosul bennünk, hogy közénk testesült az Isten Fia − s hogy megtestesülése emberrészületésünk. Különös egzisztenciális anamnészisz ez, tudatosan, Jézus részéről. Isten és ember együtt emlékeznek a Gyermekként érkezésre. A táplálkozás-tápláltatás, a lemosdatás-érintés alapszavai ott ragyognak Jézus cselekedetében − és bőrünkön-emlékezetünkben. Az „emberség liturgiája” ez, a legbensőségesebb és legtisztább egyszerűségben: „Mivel Jézus tudta, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte tanítványai lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve” (Jn 13,3-5). A közelség akarásának legmélyebb kifejezője: a testét ölelő kendőt veszi le, hogy sajátjával érintsen. Valóban „széttárul ott a titok, ahol titok lesz mindörökké”. Ez az est az isten-Gyermeki egzisztenciát szólítja elő belőled. Azt a gyermekséget, mely magként őrzi az Atya első odahajlásának és érintésének élményét, mikor megformáltattunk, tápláltattunk és játékban éltük át az életbe vetett hitet. „Ha nem moslak meg, semmi közöd nincs hozzám” (Jn 13,8). Ezen az éjen merj újra öleltetni az Atyától, s kézbe vétetni − mert ez a húsvéti szabadulás személyes dimenziója. Emberséged, jellemed, szíved nincs még készen − a mai Eukarisztia az útra való táplálék.

1: A Megváltó a mi gonoszságainkért szenvedett. S: Krisztus engedelmes volt a halálig. Ezzel üdvösséget szerzett mindazoknak, akik az Ô szavát követik. E:Passió: Jézus Krisztus kínszenvedésének története.

,,A szent húsvéti eseményben az Úr Krisztus megváltotta az embert, és tökéletes módon tisztelte Istent. Halálával legyôzte halálunkat, föltámadásával újjáteremtette az életet. Az Úr szenvedésének, halottaiból föltámadásának három napja ezért az egész egyházi év csúcspontja.'' (Római misekönyv)

I. rész: Az Ige Istentisztelete

Elsô olvasmányhoz / Iz 52,13-53,12
Az ,,Isten szolgájáról'' szóló 4. ének Isten szavával kezdôdik, és párbeszédben folytatódik a nép (népek) és a próféta között. Isten második megszólalása zárja az éneket. -- Ki hinné és értené, hogy Isten terve teljesült, hatalma kinyilvánult a Szolga szenvedésében? A szenvedés útja Izrael népének történetére és Jeremiás megpróbáltatásaira emlékeztet. De teljes értelmében csak azóta értjük meg e prófétai éneket, mióta Krisztusban minden beteljesedett. Ô a fájdalmak embere, Ô viselte mindnyájunk bűne terhét és Ô vezekelte le. Halála út volt a fölemelkedéshez, és nekünk üdvösséget, életet hozott.

Válaszos zsoltár / Zsolt 31(30),2 és 6.12-13.15-16.17 és 25
Panasz és bizalom

Szentleckéhez / Zsid 4,14-16;5,7-9
Jézusban oly fôpapunk van, akiben bízhatunk. Egyedülálló méltóságának alapja, hogy Ô az Isten Fia. Egyben egy Ô közülünk! Megtanulta gyöngeségünket, velünk tud érezni! Bár bűntelen volt, bűneinket méltón törleszthette mint egy közülünk. Egy személyben Áldozat és áldozó Pap. És mert kereszthalála után Istennel közvetlen egyesült (mint ember is), -- emberi fôpapunkként közbenjárhat értünk. (Zsid 7,1-10)

Passióhoz / Jn 18,1-19,42
A szenvedés-történet több merô közlésnél: értelmezés és üzenet is, nemcsak azt mondja, ami történt, hanem azt is: miért és mi végre történt. Sz János evangéliuma az elôzôknél (l. Virágvasárnap) még tisztábban mutatja, hogy Jézus teljes tudattal, önként adta át magát a halálra. Fensôbbségesen áll vádlói és bírái elé. Senki el nem ragadhatja tôle életét, Ô maga adja át. János értesítése szerint épp azon órában hal meg, mikor a Templomban húsvéti áldozatul leölik a bárányokat. Ô az igazi húsvéti Bárány, Vérével fizet mindnyájunk megváltásáért. (Mt 26,3-27,61; Mk 14,26-15,47; Lk 22,39-23,56)

A feltámadás legtöbb ember számára a földi élet végét jelentő halál utáni testben történő feltámadást jelenti. A keresztény tanításban mindenképpen Jézus feltámadásához kötődik ez a tanítás. Annak ellenére, hogy az Ószövetségben is találhatunk homályos utalásokat a halál utáni életre, sőt Illés és Elizeus végrehajtott un. feltámadási csodákat, mégsem alakult ki a feltámadás hite, legfeljebb az a tény volt világos az ószövetségi gondolkodók előtt, hogy az Isten ura az életnek és a halálnak, sőt az alvilágnak is.

Jézus életében vallotta a feltámadás tanát, annak ellenére, hogy a szadduceusok konfliktusba kerültek vele emiatt a tétele miatt. Jáénos evangéliumában Jézus tanítja, hogy a halottak az „utolsó napon” fel fognak támadni, sőt ennél tovább is megy amikor ezt a nehezen értelmezhető kijelentést teszi, „én vagyok a feltámadás és az élet”. Ennek a kijelentésnekl a fontosságát csak Jézus feltámadása után értették meg tanítványai.

Jézus halálát leíró elbeszélés a passió történet kisebb módosításokban meglepő hasonlóságot mutat mind a négy evangéliumban. Jézus életéről szóló történetnek ez a részlete a leginkább dokumentált, legtöbb helynév, azonosítható szereplő és időpont ebben a leírásban szerepel. Világos, hogy Jézus Pilátus ítélete alapján kereszthalált szenvedett és a történet aprólékosan dokumentálja Jézus valóságos halálát. A katona lándzsával átdöfte oldalát, átszúrta a szívét és onnan vér és víz folyt ki. Jézus ilyen alapos kivégzési eljárás után nem lehetett tetszhalott.

Magát a feltámadás pillanatát az evangéliumok nem írják le hasonló pontossággal, mint a szenvedéstörténetet. Jézus feltámadásának tárgyi bizonyítéka az üres sír. Nincs test és a halotti leplekből a szemtanúk arra következtetnek, hogy Jézus feltámadt. Az első szemtanúk az asszonyok, akiknek mindenki elhiszi, hogy Jézus feltámadt, csak a közvetlen tanítványok nem akarnak nekik hinni. Amikor azonban a sírhoz mennek mindent úgy találnak, ahogyan az asszonyok elmondták nekik. Ezután különböző időben és helyen a tanítványok átélik a feltámadt Jézussal való találkozást. Ennek a Jézusnak valóságos teste van, hiszen velük együtt eszik, mégis nem köti, sem az idő, sem a tér. Megjelenik zárt ajtókon, váratlanul megjelenik valahol, majd eltűnik. Akik korábban ismerték azok felismerik, annak ellenére, hogy első pillanatban nem tudják azonosítani.

Ez a feltámadt Jézussal való találkozás megfordítja a letargikus és reményvesztett tanítványok hangulatát, lelkesen hirdetik, hogy Jézus feltámadt, mi is fel fogunk támadni. A húsvéti üzenet központi tartalma Jézus feltámadása. Ez az élmény minden félelmet felold, minden korábbi kételyükre választ ad, és a tanítványok missziójának mozgatója. Erről tanúskodnak, annak ellenére, hogy zsidó és pogány hallgatóságuk, hol oktalanságnak, hol botránynak minősíti állításukat.

A kételyek ma is hasonlók. Hamarabb tudják elfogadni az emberek, hogy Jézus lelke feltámadt és a lelkünk feltámad, annak ellenére, hogy a testünk meghalt, mind azt, hogy testestül lelkestül feltámadunk. Pedig erről szól a keresztény tanítás. Igaz a feltámadt test nem egészen azonos a földi testtel, tegyük hozzá hála Istennek, mivel akkor a betegségeket és a testi fogyatékosságokat örök életen keresztül kellene hordoznunk, a feltámadt testről pedig semmilyen fogyatékosságot nem állít a Szentírás, nem közölnek a teológusok.

Nézzük meg ifjú és legszebb fényképeinkkel és tiszta szívvel fantáziáljunk csak a feltámadásról, mert Jézus húsvéti örömhírének ez a tárgya, minden betegség, és halál tapasztalatával szembe állítja, örök életre vagyunk teremtve, testestől-lelkestől.

A Feltámadott Jézusba vetett hit és a Szentlélek ereje tartotta össze a
tanítványok közösséget. Ez olyan erőt adott, amely mind fizikailag, mind
lelkileg rendkívüli erőfeszítésekre is ösztönözte őket.

Öreg vagyok én már ehhez, szoktuk mondani. Sokszor érezzük az éveket, a betegségek, a kudarcok súlyát. A fiatalon szerzett tragikus tapasztalatok is koravénné tehetnek. Jézus szavai figyelmeztetnek: fiatal az Isten! A tőle származó ajándék képes megújítani életünket. De csak akkor, ha mi is hajlandóak vagyunk az újjászületésre.