Vissza Galileába!

Három hét telt el húsvét ünnepe óta. A Szent Három Nap nagyszerű liturgiái alkalmat adtak arra, hogy megemlékezzünk Jézus húsvétjáról, és az egyúttal a saját húsvétunkká is váljék. A munkaszünet és a húsvéti szünidő elmúltával mára minden visszatért a rendes kerékvágásba. Van egy év az újabb húsvétig.

Változott-e bármi bennem azóta? Megvilágosodott-e bennem valami, amit korábban homály fedett? Megerősödött-e az elköteleződésem, amely a keresztségtől fogva Istenhez és az ő egyházához kapcsol? Növekedett-e bennem a bátorság, hogy hittel tanúságot tegyek az Úr haláláról és feltámadásáról, amíg el nem jön? Azáltal, hogy résztvevője voltam a húsvéti szertartásoknak, részesévé váltam-e magának a misztériumnak?

Amikor a hét első napjának reggelén az asszonyok felkeresték Jézus sírját, üresen találták azt, és azt az üzenetet bízták rájuk, hogy vissza kell térni Galileába, mert ott majd viszontláthatják Jézust (vö. Mt 28,7). Térjenek vissza Galileába – de miért is oda? Az evangéliumokban Galilea nem pusztán egy hely a térképen, a jelentősége több mint földrajzi. Galileát igazából nem a térképen lehet megtalálni, hanem a szívben. Galilea az a hely, ahol a történet elkezdődött. Onnan indult el az az út, amelyet Jézus és az ő követői bejártak, az az út, amely Jeruzsálemben ért véget.

A Galileai-tenger

A keresztre feszítés után, miután úgy tűnt, hogy az egész út hiábavaló volt, szertefoszló álom, hiú remény, akkor kell visszamenni Galileába, és elölről kezdeni mindent, mert ő ismét ott lesz. S a tanítványok valóban visszatérnek Galileába, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Visszatalálni oda, ahol tüzessé vált egykor a lelkük a hittől és az elszántságtól. És lám, Mesterük valóban előttük ment, és ott várt rájuk, de már nem olyan formában, ahogyan korábban, de nem is úgy, ahogyan azt képzelték volna.

A feltámadt Krisztus megmutatja magát nekik. Más, mint amilyen volt, de ráismernek. Nem kötik már a fizikai világ törvényei, de elég valóságos ahhoz, hogy halat egyék a szemük láttára. És főképpen, van elég ereje ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassa az egész életüket.

A feltámadás mindenkitől azt kívánja meg, hogy térjen vissza a saját Galileájába. Oda, ahol az egész tanítványság kezdődött, ahol ezért egyszerre van jelen minden: a kezdet lelkesedése, az álmok és remények, ezek szertefoszlása, a helyükbe lépő megújhodó hit, a legmeghittebb pillanatok, a felemelkedő lélek, a megnyugvást lelő szív, a hűtlenségek és kudarcok, a rettegés és a fásult beletörődés. És ahol végül mégiscsak ő vár, újra vár, visszavár.

A húsvéti ünnepek elmúltával nem a hétköznapok szürkeségébe, hanem ebbe a Galileába kell visszatérni. Itt lehet találkozni a Feltámadottal, és aztán lángoló szívvel folytatni tovább a tanítványság útját.

„Valamennyiünknek van egy »galileai« kezdetünk Jézussal való utunkon, kezdve keresztségünkkel, hitünk meggyökerezésén át keresztény tapasztalatainkig. Elmenni Galileába ezt jelenti: visszatérni ahhoz az izzó pillanathoz, amikor Isten kegyelme megérintett engem utam kezdetén. Attól a szikrától ma is meggyújthatom tüzemet, minden nap, és meleget és fényt vihetek testvéreimnek. E szikrától meggyullad az alázatos öröm, amely nem sérti mások fájdalmát és elkeseredését, jó és szelíd öröm. A keresztény életében tehát van egy Galilea a keresztségtől kezdve: találkozás Jézussal, aki magához hívott, akit követtem, hogy részt vegyek küldetésében. Visszatérni Galileába azt jelenti, hogy megőrizzük elevenen emlékezetünkben a hívást, amikor utamon Jézussal találkoztam, amikor irgalommal rám tekintett és követésére hívott. Emlékezem a pillanatra, amikor tekintetünk találkozott, és megéreztette velem, hogy szeret.” (Ferenc pápa szentbeszéde 2014 húsvét vigíliáján)

Csigi Péter

Nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtésre hív az MKPK

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia immár hagyományos módon az idei nagyböjtben is tartósélelmiszer-gyűjtést szervez országszerte. Az adományozásra buzdító körlevelet, amelyet az alábbiakban közlünk, hazánk valamennyi katolikus templomában felolvassák március 1-jén, vasárnap.

Kedves Testvérek!

Egyházunk kétezer éve hivatásának tekinti, hogy gondoskodjék a szegényekről. A nagyböjti idő prefációja arra hívja fel a figyelmünket, hogy a lelki előkészületünk három részből áll: „önmegtagadással dicsőítsünk téged, bűnös vágyainkat féken tartsuk, és a nélkülözőket segítve atyai jóságodat kövessük.” (nagyböjti III. prefáció) A harmadik felszólítás közös gyakorlására, a Mennyei Atya jóságának a követésére, azaz a nélkülözők segítésére hívjuk most testvéreinket, amikor idén újra meghirdetjük a nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtést templomainkban.

Szentatyánk, Ferenc pápa is gyakran kiemelt feladatként beszél a karitatív munkáról, idei nagyböjti üzenetében így fogalmaz:

„A nagyböjt a megújulás ideje az Egyház, a közösségek és minden egyes hívő számára. Legfőképpen azonban a kegyelem ideje (vö. 2Kor 6,2). Isten nem kér tőlünk semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Nem közömbös velünk szemben. Mindannyiunk életét szívén viseli, név szerint ismer minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is, ha elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt. Szeretete az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen az iránt, ami történik velünk. Csakhogy előfordul, hogy amikor jól vagyunk, jól érezzük magunkat, bizonnyal elfelejtkezünk másokról (amit az Atya Isten soha sem tesz), nem érdekelnek a problémáik, szenvedéseik, az igazságtalanságok, amiket elszenvednek… ilyenkor szívünk közömbössé válik: amíg én viszonylag jól vagyok és jól érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik nincsenek jól.

Kedves Testvéreim! Mennyire szeretném, hogy mindazok a helyek, ahol az Egyház valamilyen formában megnyilvánul – különösképpen plébániáink és közösségeink –, az irgalom szigeteivé váljanak a közömbösség tengerében!

Egyénileg is érint minket a közöny kísértése. Telis-tele vagyunk felkavaró hírekkel és képekkel, amelyek emberek szenvedését tárják elénk, ugyanakkor tejesen tehetetlennek érezzük magunkat, hogy segítsünk nekik. Mit tegyünk, hogy az ijedtség és a tehetetlenség spirálja ne nyeljen el minket?

Segíthetünk a szeretet különféle megnyilvánulásaival a hozzánk közel vagy tőlünk távol lévő embereknek az Egyház számos karitatív szervezetének köszönhetően. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy kimutassuk érdeklődésünket a másik iránt, akár egy kicsi, de konkrét jellel, mely egyben kifejezi a közös emberségben való részesedésünket.

A másik szenvedése a megtérésre hív, mert a testvér szükséglete életem törékenységére emlékeztet, illetve az Istentől és a testvérektől való függőségemre. Ha alázattal kérjük Isten kegyelmét, és elfogadjuk lehetőségeink korlátait, akkor bízni fogunk azokban a végtelen lehetőségekben, amelyeket Isten szeretete tartogat számunkra.” (Ferenc pápa 2015. évi nagyböjti üzenete)

Ebben a szellemben kérjük a testvérek segítségét, amikor az immár hagyományossá vált nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtést meghirdetjük. Ezzel egy ősegyházi hagyományt elevenítünk fel, hiszen az első század keresztényei a kenyértörésre hozták magukkal a szegényeknek szánt adományaikat. Az ő példájukat követve kérjük, hozzák el a szentmisékre tartósélelmiszer-felajánlásukat, és tegyék a templomban erre kijelölt helyre.

A legkisebb adománnyal is a felebaráti szeretet csodája valósul meg közöttünk.

Tudjuk, hogy a katolikus családok is nehéz helyzetben vannak, és anyagi gondokkal küzdenek. Ezért nem perselygyűjtésre buzdítjuk a testvéreket, hanem arra, hogy szerény lehetőségeikhez mérten tartós élelmiszerrel járuljanak hozzá a Katolikus Egyház segélyakciójához.

Ezt megtehetik a jövő heti vasárnapi szentmiséken és az azt követő hétköznapokon, március 8-tól 15-ig. Adományaikat a karitász juttatja majd el a rászorulókhoz. A korábbi években meghirdetett gyűjtésünk eredményeképpen családok ezreit tudtuk segíteni azokkal a segélycsomagokkal, amelyeket a hívek adományaiból juttattunk el a rászorulókhoz. Ha ezt mindannyian megtesszük, és legalább 1 kg adományt hozunk a templomba, újra nagyon sok családnak tudunk segíteni az irgalmas Jézus példáját követve.

Telefonos adományvonalon is bekapcsolódhatunk a karitász segítő munkájába. Ha hívjuk a 1356-os telefonszámot, hívásonként 500 forinttal segítünk.

„1% segítség, 100% szeretet.” Kérjük, hogy aki teheti, adója egy százalékával is támogassa a Katolikus Karitász karitatív szolgálatát: a Karitászt Támogató Alapítványt. Köszönjük a szegényeknek szánt adományaikat!

Ferenc pápa sorai biztassanak bennünket a nagyböjti időben a megújulásra és mások megsegítésére: „Jézus azt mondta, hogy mielőtt fölajánlanánk áldozati adományunkat az oltárnál, ki kell engesztelődnünk a testvérünkkel, hogy békében legyünk vele. Úgy hiszem, analóg módon kiterjeszthetjük ezt a felhívást arra is, hogy békében kell lennünk a szegény testvéreinkkel is.”(Forrás: Questo economia uccide” / Ferenc pápa „Ez a gazdaság öl” címmel a pápa társadalmi tanításáról. – Magyarkurir.hu, 2015. 01. 12.)

Budapest, 2015. nagyböjt

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Csalódás fogadta a dokumentumot

Ferenc pápa fontos reformokat indított el a Vatikán szerkezeti egyszerűsítése kapcsán. A bíborosi tanács eddig elsősorban a vatikáni pénzügyi struktúra, illetve a Szentszék bankjának átalakításáról hozott döntéseket, de a változások a dikasztériumokat is érintik majd. A végső döntések bejelentése azonban csak 2015 folyamán várható. De lesznek-e reformok a világot ennél sokkal jobban érdeklő családügyi kérdésekben? E tekintetben mérföldkő lehet a családról szóló októberi rendkívüli püspöki szinódus. Az eseményre készült 77 oldalas munkadokumentum, a június 26-án a Vatikánban bemutatott Instrumentum Laboris alapján áttörés nem várható. Bár hangnemét tekintve mérsékeltebb az azonos neműek kapcsolatát illetően, jórészt ugyanazokat az alapelveket tartalmazza, amelyeket az egyház eddig is hangoztatott. Így elképzelhető, hogy amennyiben valóban elmaradnak a szinóduson a remélt reformok, az Ferenc pápa egyelőre óriási népszerűségére is hatással lesz.

A családról szóló szinódus munkadokumentumát a január végéig a Vatikánba visszaküldött kérdőívek alapján készítették el. A Szentszék tavaly októberben küldte ki e kérdőíveket a helyi püspöki konferenciáknak. Egyes egyházmegyék nyilvánosságra hozták a felmérések eredményeit, mások nem. Német nyelvterületen például nyilvánosságot biztosítottak. A kérdőívekből kiderült, hogy a hívek több kérdésben nagyon nem osztják az egyház tanítását. A grazi egyházmegyében például 96 százalék nyilatkozott úgy, hogy az elváltak és újraházasodottakat is részesíteni kell szentségekben. 71 százalék nem ellenzi az azonos neműek párkapcsolatát. 95 százalék pedig úgy vélte, az egyháznak el kell fogadnia az óvszer használatát és a hormonális fogamzásgátlást. Hasonlóak voltak az arányok Innsbruck, Linz és Felső-Ausztria egyházmegyében is.

A Német Katolikus Ifjúsági Szövetség (BDKJ) által közzétett eredmények sem térnek ettől. Ezer választ elemezve arra jutottak. A megkérdezettek 90,75 százaléka elfogadottnak tartja a fogamzásgátlást. Arra a kérdésre, ha valaki azonos nemű kapcsolatban él, úgy érzi-e, elfogadja az egyház, a megkérdezettek 94,2 százaléka válaszolt nemmel.

Ugyanakkor a világban jelentős anomáliák figyelhetőek meg a családdal kapcsolatos kérdések kapcsán. Az Univision of Catholics hálózat februárban nyilvánosságra hozott, a Bendixen & Amandi International iroda 12 országban által végzett felmérése legalábbis erre mutatott rá. Az afrikai katolikusok 80, és a Fülöp-szigetekiek 76 százaléka egyetért azzal, hogy nőket nem szentelhetnek pappá. De Európában is csak 30, s az Egyesült Államokban valamivel magasabb, 36 százalék a támogatók aránya.

A legnagyobb földrajzi különbségek az azonos neműek házasságával kapcsolatosak. Miközben Afrikában 99 százalék ellenzi kapcsolatuk elismerését, az Egyesült Államokban mindössze negyven százalékos az arány. A felmérés készítői szerint ugyanakkor a generációk véleménye között is van különbség. A fiatalok nagyobb része ugyanis támogatja az azonos neműek kapcsolatának elismerését, s magasabb a női támogatók aránya is. A felmérés szerint a világon a spanyol és a francia katolikusok tartoznak a legliberálisabbak közé, a legkonzervatívabbak viszont az afrikaiak és a Fülöp-szigetekiek. Az argentinok és a brazilok pedig inkább liberálisak. A felmérésben összesen 12 036 ember véleményét kérdezték meg.

Ezek a felmérések azt mutatják, hogy a hívek véleménye sok kérdésben eltér az egyházi tanításétól, s bár regionális különbségek valóban vannak, akadnak olyan kérdések, amelyekben alig tapasztalhatóak eltérések. A fogamzásgátlást például globálisan a hívek 78 százaléka támogatja.

Az adatok helyenként részint elég egyértelműek. De mennyire tükrözi az Instrumentum Laboris a hívek véleményét? Komolyan vették-e a kérdőíveket a Vatikánban? Egyöntetű lelkesedésről finoman szólva nem lehet beszélni a kommentátorok részéről. „Unalmasnak”, „elszalasztott lehetőségnek” nevezték kritikusok annak szövegét. Különösen katolikus amerikai szervezetek fejezték ki csalódottságukat.

Természetesen a főpapság részéről vagy méltatták, vagy visszafogottan, kommentár nélkül beszéltek a dokumentumról. A német Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Reinhard Marx, a bíborosi tanács tagja annak a véleményének adott hangot, hogy a munkadokumentum sokrétű megközelítésre ad lehetőséget. Nyilvánvalóvá teszi, hogy a családpasztoráció kérése nem a válás-újraházasodás, a házasságon kívüli kapcsolat, vagy az azonos neműek viszonya elismerésének kérdésére korlátozódik.

A brit katolikus hetilapban, a The Tabletben szólalt meg Eamon Martin, az észak-ír Armagh segédpüspöke. Mint mondta, nem hiszi azt, hogy az egyháznak változtatnia kellene az erkölcsteológiával kapcsolatos tanításán, de elismerte, újfajta kommunikációra kell törekedni a családot érintő kérdések ügyében. Mint fogalmazott, a munkadokumentum olvasásakor nem talált egyetlen utalást sem arra, hogy változásokra törekednének, de kevesebb szigort tapasztalt a szentségek kiszolgáltatását érintő témákban. Úgy vélte, a szinódusnak tekintetbe kellene vennie, hogy a szentségek a gyógyulást szolgálják-e, vagy egyfajta elismerésnek tartják azért, mert valaki „tökéletes személy”. A visszaküldött kérdőívekből arra a következtetésre jutottak, nemcsak a hívek, hanem sok lelkipásztor sem értette meg a tanítás gyökereit.

Semlegesen taglalja az Instrumentum Laboris megállapításait az Our Sunday Visitor című amerikai katolikus hetilap. A Matthew Bunsontörténészprofesszor, katolikus teológus által jegyzett írás szerint a dokumentum arra a következtetésre jut: nincs szükség az egyházi tanítás megváltoztatására. Megjegyzi, hogy bár a helyi püspöki konferenciák ellenzik az azonos neműek kapcsolatának elismerését, a püspökök megpróbálnak egyensúlyt találni az effajta közösségben élőkkel kapcsolatos hozzáállás és az egyházi tanítás között.

A dokumentum utal arra – jegyzi meg Bunson –, hogy manapság sok pár nem tartja bűnnek a fogamzásgátlók használatát. Megoldásként vázolja fel, hogy jobban meg kell ismertetni a szülőkkel a VI. Pál pápa által jegyzett Humanae Vitae kezdetű enciklikát.

A visszafogott, semleges kommentároknál jóval több bírálat hangzott el a sajtóban. Thomas Reese, jezsuita, az America című hetilap szerkesztője, a National Catholic Reporter rendszeres szerzője, Barack Obama amerikai elnök egyházügyi tanácsadója szerint bár a dokumentum elismeri, hogy az egyház feladata a felebaráti szeretet, a hivatástudat hirdetése, de ebben a dokumentumban „kevés a szép és a feltűnő”. „Ha a házas élet ennyire egysíkú és örömtelen, akkor örülök, hogy cölibátusban élhetek” – állapítja meg a szerző az NCR hasábjain. Megjegyzi, olvasásakor déjà vu érzése lehet az embernek, hiszen ugyanezek a fordulatok már többször előkerültek a válás, a házasságon kívüli kapcsolat, az azonos neműek házassága, az abortusz, a születésszabályozás (…) témakörei kapcsán. Ezúttal is ugyanazt a következtetést vonják le, a fő tettes a média, a hedonista kultúra, a relativizmus, a materializmus, az individualizmus, a növekvő szekularizmus. Mindez az erkölcsök lanyhulását eredményezte. A megoldás tekintetében sincs változás. A tanítás jobb közvetítésére, jobb prédikációkra, a papi szemináriumban zajló oktatás javítására van szükség. Jobban fel kell készíteni a párokat a házasságra, az imádságra, a közös házaséletre nevelő kurzusokat kell indítani a katolikus iskolákban, hitet kell tenni a Szent Család mellett. Reese a kevés pozitívum között megemlíti, hogy a dokumentum elismeri, nem könnyű elfogadni az egyházi tanítást különös tekintettel a születésszabályozásra, az elváltak újraházasodására, a mesterséges megtermékenyítésre. Elismerik a szövegben azt is, hogy az egyház jobban közvetíthetné a tanítását. Reese a pozitívumok között említi továbbá, hogy az 1980-ban szintén a család-szinódus elé készített dokumentumban a másként gondolkodó teológusokat is éles bírálattal illették, ez a mostani munkából hiányzik, s a szövegben elismerik, hogy a papok által elkövetett szexuális visszaélések ártottak az egyház erkölcsi megítélésének.

Reese arra a következtetésre jutott, hogy a sok gond ellenére nem reménytelen a helyzet. Utalt arra, hogy az 1980-as dokumentum is rövidéletű volt, miután számos bírálattal illették.

Ryan Hoffmann, az amerikai katolikus Call to Action kommunikációs igazgatója a szervezet honlapján megjelent cikkében rámutat, a vatikáni közvéleménykutatással a hívek azt remélték, új korszak kezdődik az egyház életében, meghallgatják, odafigyelnek véleményükre. De nem így történt. Az „Instumentum óriási csalódást keltett”. Ósdinak nevezi azt a vádat, amely szerint a bajok forrása, hogy a katolikusok nem értik meg az egyház tanítását. „Újrahasznosították” ugyanazokat az érveket, amelyeket már korábban is hangoztattak – emelte ki Hoffmann. Elutasítja a hívek azon vágyát, amely szerint a katolikus egyháznak pragmatikusnak kell lennie, befogadóvá kell válnia. Hasonlóképpen vélekedett a Call to Action igazgatója, Jim Fitzgeraald, aki szerint az egyház jövője attól függ, mennyire figyelnek oda a hívek véleményére. Reményét fejezte ki, hogy a vita, a párbeszéd, az imádság hitelesebb lelkipásztori vezetésre sarkallja a püspököket.

A szintén amerikai Equally Blessed szervezet elszalasztott lehetőségnek nevezte a dokumentumot. Azt kifogásolja, hogy nem vették figyelembe a hívek véleményét. Különösen élesen bírálja honlapján azt a megjegyzést, amely szerint a hívek nem értették meg az egyház tanításának lényegét. Ennek sugallása, „illetve a régi érvek mögé bújás katolikus tapasztalatunk és méltóságunk semmibe vétele”. A csalódást fokozza, hogy a szinódustól „újfajta nyitottságot, valódi párbeszédet reméltünk, ehelyett azt ismételgetik, hogy nem értjük meg (őket).”

„Kivételes csalódottsággal” fogadta a dokumentumot a bostoni székhelyű DignityUSA nevű, leszbikusok és melegek jogaival foglalkozó katolikus szervezet is, amely szerint épp az egyházi vezetés nem értette meg a modern idők gondjait. Szintén azt kifogásolja, hogy a dokumentum a hívekre hárítja a felelősséget. „Ez durva egyszerűsítés és szörnyen sértő” – állapítja meg. Rámutat, továbbra is óriási a szakadék a való élet és a tanítás között.

Nem csak amerikai részről olvashattunk bírálatokat. „Az ellentmondások dokumentumának” nevezte az Instrumentum Laborist Johannes Schroeter a müncheni egyházi rádióban. A München és Freising-i Egyházmegye Katolikus Családügyi Szövetségének elnöke példaként említette a család szerepével kapcsolatos megfogalmazásokat. Egyfelől ugyan az egyház „fő támaszának” nevezik, másrészt azonban az egyház kívülálló célcsoportjaként emlegetik. A dokumentum megállapítja, hogy a család elsősorban a hit továbbadásáért felelős, de megemlíti: sok szülő „nem ismeri fel a hit jelentőségét”. „Ez így nem maradhat egymás mellett” – vélekedik Schroeter. Mint mondja, bár pozitív, hogy visszatükrözi a vatikáni közvéleménykutatás eredményeit, azokat egybemossa a kommentárokkal és az egyházi tanításra való utalásokkal. „Felmerül a kérdés, melyek a közvéleménykutatás eredményei, s mi az, ami már a dokumentum szerzőinek véleménye?” Rámutat, hogy a szinóduson fel kell tenni a kérdést, egyáltalán mi az egyház? Alapvetően a vatikáni Kúria? A klérus? Vagy a II. Vatikáni Zsinat mintájára a megkereszteltek közössége?

A brit The Tablet elemzője, Ben Ryan, a katolikus Theos intézet kutatója szerint Ferenc pápa a munkadokumentum láttán már tudja, hogy a családszinódus csalódást kelt majd. Pedig nagy várakozások előzik meg az eseményt a világban, a Daily Telegraph például úgy vélte, véget vethet a szigorú tanításnak a családokat érintő kérdésekkel kapcsolatban. Az egyház azonban nem vizsgálja felül eddigi tanítását. A szerző emlékeztet arra, az egyháznak el kell nyernie a média bizalmát. Szüksége van arra, hogy kedvező színben állítsák be üzenetét. Ferenc pápa már felismerte a média szerepét, de nehéz lesz megőrizne támogatását, ha kedvezőtlen színben tüntetik fel a szinódus elé tárt javaslatokat.

Az olasz Nuova Società internetes honlap megállapítja: az Instrumentum Laboris arra a következtetésre jut, hogy semmin sem szükséges változtatni, csak más csomagolásban kell előadni a tanítást. A lap arra a következtetésre jut, a jelek szerint nem tartották eléggé fajsúlyosnak a hívek véleményét.

Elégedetlenek a dokumentummal a tradicionalisták is. Orgánumuk, az Athanasius Contra Mundum is részletesen górcső alá vette az Instrumentum Laborist. Az elemzés a szövegnek azt a részét emeli ki, amely szerint a kérdőívekből kiderül, hogy a hívek nem ismerik az egyház családokat érintő dokumentumait. Az analízis szerzője megállapítja, ez az érvelés ezer sebből vérzik. A tanítással kapcsolatos dokumentumok ugyanis nehezen olvashatóak a hívek számára, elvégre ők nem teológusok. „Különbség van a vallás és a teológia között. Minden katolikusnak meg kell értenie vallását ahhoz, hogy a mennyek országába kerüljön, de nem minden katolikusnak kell értenie a teológiához”.

A szerző hozzáteszi, amikor ezek a dokumentumok íródtak, még nem jelentkeztek olyan problémák a családban, mint manapság. A 18. századi embernek nem volt szüksége útmutatásra a családtervezést illetően. Akkor a keresztények, köztük a protestánsok számára s magától értetődő volt, hogy a családnak fenn kell maradnia generációkon át. Ma már ez nem meghatározó az emberek számára.

A szerző idézi a dokumentumnak azt a részét, amely szerint a kérdőívekből arra a következtetésre jutottak: az egyházi tanítás megértéséhez aktívabb lelkipásztori tevékenységre van szükség. Másrészt a tanítástól való elfordulás okai a szekuláris társadalmakban, a médiumok attitűdjében, az erkölcsök liberálisabbá válásának folyamatában keresendőek. A szerző szerint a Vatikán ötven évig dicsérettel illette a szekuláris társadalmakat azt állítván, hogy biztosították a jólétet. Most azonban épp ezzel az irányvonallal kerülnek szembe. „Nem lehet egyszerre mindkét irányba haladni” – írja a szerző.

Záró üzenet

Mi, a szinódusi atyák, akik egybegyűltünk Rómában Ferenc pápa körül a püspöki szinódus rendkívüli közgyűlésére, üzenettel fordulunk a különböző földrészeken élő valamennyi családhoz, különösen azokhoz, akik követik Krisztust, aki az Út, az Igazság és az Élet. Kifejezzük nagyrabecsülésünket és hálánkat azért a mindennapos tanúságtételért, amit nyújtotok nekünk és a világnak hűségetekkel, hitetekkel, reményetekkel és szeretetekkel.

Mi, az egyház pásztorai is más-más történetű és sorsú családokban születtünk és nőttünk fel. Papként és püspökként is találkoztunk családokkal és köztük éltünk, s ők a fényes pillanatok, ugyanakkor nehézségek egész sorát mondták el szavaikkal és mutatták meg tetteikkel.

Magának a jelen szinódusi ülésnek az előkészítése is lehetővé tette a számunkra, hogy megismerjük a világszerte élő sok család élettapasztalatát az egyház számára megküldött válaszokból, amelyeket a kérdéseinkre kaptunk. A szinódus napjaiban folytatott párbeszédünk révén kölcsönösen gazdagítottuk egymást, és hozzásegítettük egymást ahhoz, hogy meglássuk azt az élő és összetett valóságot, amelyben a családok élnek.

Emlékeztetünk benneteket Krisztus szavaira: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20). Ahogy akkor is tette, amikor a Szentföld útjait járta, és betért a házakba és a falvakba, Jézus ma is járja városaink utcáit. Otthonaitokban együtt van jelen a fény és az árnyék, a felemelő kihívások, ugyanakkor a drámai megpróbáltatások is. A homály még mélyebbé, végül egészen sötétséggé válik, amikor a gonosz és a bűn beférkőzik a család szívébe.

Az első nagy kihívás a hűség a házastársi szeretetben. A családi életben is megtapasztalható a hit és az értékek meggyengülése, az individualizmus, az emberi kapcsolatok elszegényedése, a fékevesztettségből fakadó, amely képtelen az elmélyülésre. Ebből adódik nem kevés házasság válsága, s ezeket gyakran csak felületesen akarják megoldani, anélkül, hogy elég bátrak lennének a dolgok türelmes megvizsgálásához, a kölcsönös megbocsátáshoz, a kiengesztelődéshez és akár az áldozathoz is. A bukásokból így új kapcsolatok, új párok, új élettársi kapcsolatok és új házasságok születnek, ezáltal összetett és keresztény szempontból problematikus családi helyzetek jönnek létre.

Ezek között a kihívások között meg kell említeni a léttel járó fáradságot, elegendő, ha egy fogyatékkal élő gyermekre, egy súlyos betegségre, az öregek idegrendszeri leépülésére, egy szeretett személy halálára gondolunk. Csodálatra méltó sok család nagylelkű hűsége, akik e megpróbáltatásokat bátran, hittel és szeretettel élik meg, s nem úgy tekintenek ezekre, mint valamire, ami elszakít vagy lesújt, hanem mint amit ajándékként kaptak, s amit maguk ajándékba adhatnak, meglátva a szenvedő Krisztust a beteg emberi valóságban.

Gondolnunk kell a gazdasági nehézségekre is, amelyeket az önmagukból kifordult rendszerek okoznak, „a pénz bálványozása, az arctalan s az igaz emberi célt nélkülöző gazdaság diktatúrája” (Evangelii Gaudium, 55), amely megalázza az emberi méltóságot. Gondoljunk a munkanélküli édesapákra vagy édesanyákra, akik képtelenek családjuknak még alapvető szükségleteit is előteremteni, vagy azokra a fiatalokra, akik előtt üres napok állnak, nincs mire várniuk, s ezért a kábítószer vagy a bűnözés zsákmányává lesznek.

Gondoljunk a szegény családok tömegeire, akik lélekvesztőkön indulnak útnak a túlélésért, a menekült családokra, akik reménytelenül vándorolnak a sivatagokban, azokra, akiket egyszerűen a hitük, lelki és emberi értékeik miatt üldöznek, és azokra, akiket a háborúk és az elnyomás sújtanak. Gondoljunk azokra a nőkre is, akik erőszaknak vagy kizsákmányolásnak, emberkereskedelemnek esnek áldozatul, valamint azokra a gyermekekre és fiatalokra, akikkel még olyan személyek is visszaéltek, akiknek őrizni és bizalomban nevelni kellett volna őket, gondoljunk a megalázott, nehézségben élő családok tagjaira. „A jóléti társadalom kultúrája elkábít minket, s […] a lehetőségek hiánya miatt derékba tört életek csak olyanok számunkra, mint valami látványosság, ami egyáltalán nem zavar bennünket” (Evangelii Gaudium, 54). A kormányokhoz és a nemzetközi szervezetekhez fordulunk, hogy mozdítsák elő a családok jogainak érvényesülését a közjó érdekében.

Krisztus azt akarta, hogy egyháza olyan ház legyen, amelynek mindig nyitva áll az ajtaja a befogadásra, és nem zár ki senkit sem. Hála illeti meg tehát azokat a lelkipásztorokat, világi híveket és közösségeket, akik készek rá, hogy segítsék, magukra vegyék a párok és családok belső és társadalmi sebesüléseinek a terheit.

* * *

Létezik azonban a fény is, amely esténként ott ragyog a városok házainak ablakaiban, a külvárosok szerény otthonaiban, a falvakban és még a kunyhókban is: ez világítja be és melegíti át a testet és a lelket. Ez a fény a találkozás révén gyullad fel a házaspárok belső életében: ajándék, kegyelem, amely akkor jut kifejeződésre, amikor – a Teremtés könyvének a szavaival (2,18) – a két arc egy másikkal „szemközti” valóság, a „neki megfelelő”, vagyis egyenlő és kölcsönös segítségnyújtásban (2,18). A férfi és a nő egymás iránti szeretete azt tanítja a számunkra, hogy mindkettőnek szüksége van a másikra ahhoz, hogy önmaga lehessen, noha identitásában megmarad tőle eltérőnek. Ez az identitás a kölcsönös önátadásban nyílik meg és kerül kinyilatkoztatásra. Ezt fejezi ki szuggesztív módon a nő az Énekek énekében: „A kedvesem az enyém, s én az övé vagyok… Én a kedvesemé vagyok, s ő az enyém” (Én 2,16; 6,3).

A találkozás hitelességéhez vezető út az eljegyzéssel, a várakozás és felkészülés időszakával veszi kezdetét. Beteljesedése a házasság szentsége, amelyre Isten helyezi rá pecsétjét, jelenlétét és kegyelmét. Ezen az úton jelen van a szexualitás, a gyengédség és a szépség, amely elkíséri az embert az ifjúkori erőn és frissességen túl is. A szeretet természeténél fogva örökre szóló, az ember kész odaadni életét is azért, akit szeret (ld. Jn 15,13). Ebben a fényben látjuk, hogy a házastársi szeretet, amely egyedüli és felbonthatatlan, megmarad az emberi korlátok számos nehézsége ellenére, ez az egyik legnagyobb csoda, még ha közben ez a leggyakoribb is.

Ez a szeretet a termékenység és az életadás által növekszik, s ez nem csupán a gyermeknemzést jelenti, hanem az isteni élet továbbadását is a gyermekek keresztsége, nevelése és hitre oktatása révén. Benne van az élet, a szeretet, az értékek felkínálásának képessége. Erre a tapasztalatra az is szert tehet, aki nem nemzhetett saját gyermeket. Azok a családok, akik vállalkoznak erre a ragyogó kalandra, ezzel tanúságot tesznek sokak, elsősorban a fiatalok előtt.

Ennek az útnak során, amely nem egyszer fáradságos és buktatókkal teli magas hegyi ösvényhez hasonlít, Isten mindig velünk van és elkísér bennünket. A család megtapasztalja ezt a férj és feleség, a szülők és gyermekek, a testvérek közötti szeretetben és párbeszédben. Megéli ezt akkor, amikor együtt hallgatják Isten Szavát, vagy amikor együtt imádkoznak: olyan ez, mint a lélek kicsiny oázisa, amelyre minden nap rá kell szánni egy kis időt. Emellett nap mint nap el kell köteleződni arra, hogy a gyermekeket a hitre, az evangélium szerinti jó és szép életre, a szentségre neveljük. E feladatban gyakran nagy szeretettel és lelkesedéssel vállalnak részt a nagyszülők is. Így válik a család hiteles család-egyházzá, amely a családok családjává szélesedve alkotja az egyházi közösséget. A keresztény házaspároknak az is feladatuk, hogy a fiatal párok számára a hit és a szeretet tanítómesterei legyenek.

A testvéri közösségnek van egy további kifejeződése: a karitatív munka, az ajándékozás, a közelség vállalása a kirekesztettekkel, a szegényekkel, az egyedülállókkal, a betegekkel, az idegenekkel, a válságban lévő családokkal, annak tudatában, amit az Úr mondott: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Ez az anyagi javak, a társaság, a szeretet és az irgalmasság odaajándékozását jelenti, mely egyben tanúságot tesz az igazságról, a világosságról, az élet értelméről.

A csúcspont, amely magába foglalja az Istennel és a felebaráttal való közösség minden szálát: a vasárnapi szentmise, amikor a család az egész egyházzal asztalhoz ül az Úrral. Ő odaadja önmagát mindannyiunknak, akik a történelemben zarándokolunk a végső találkozás felé, amikor „Krisztus lesz minden mindenben” (Kol 3,11). Ezért foglalkoztunk szinódusi munkánk első szakaszában az újra megházasodott elvált személyek lelkipásztori gondozásával és szentségekhez való járulásával.

Mi, a szinódusi atyák, azt kérjük tőletek, hogy folytassuk együtt az utat a következő szinódusig. Előttetek jár Jézus, Mária és József családjának a jelenléte, az ő szerény otthonukban. A názáreti Szent Családdal egyesülve mi is mindenki Atyjához fordulunk imánkkal, amikor a föld összes családjáért könyörgünk:

Atyánk, add meg minden családnak az erős és bölcs házastársak jelenlétét, akik váljanak a szabad és összetartó család forrásaivá!

Atyánk, add meg a szülőknek, hogy legyen olyan otthonuk, ahol békén élhetnek családjukkal!

Atyánk, add meg a gyermekeknek, hogy a bizalom és a remény jelei lehessenek, s add meg a fiataloknak a bátorságot a szilárd és hűséges elköteleződéshez!

Atyánk, add meg mindenkinek, hogy keze munkájával megkereshesse a kenyerét, hogy megízlelhesse a lelke kiegyensúlyozottságát, és elevenen tartsa a hit égő fáklyáját a sötétség idején is!

Atyánk, add meg mindnyájunknak, hogy megláthassuk, miként virágzik ki a mind hűségesebb és hitelesebb egyház, az igazságos és emberi társadalom, egy világ, amely szereti az igazságot, az igazságosságot és az irgalmasságot.